Késő van. Fények égnek. Megvilágítják fölöttünk a fekete eget. Balra tőlünk, a sínpályán villamos visít, kanyarodik a lábunk alatt a Margit híd, én meg a Szigetet nézem, és arra gondolok, hogy hányszor láttam eddig ezerképp ugyanolyannak. És ez a kiismerhetetlen, zöld ellipszis most se más. Érzem az illatát. A kerülete a lábamba írta magát. Szememben a fényei, a fái, a fűlepte teniszpályák, amelyeken kísértetnyulak legelésznek hajnaltájt, és mégsem tudok erről a helyről semmit. Csak hogy leírhatatlanul ismerős. Mint J. és az ő halk léptei.
Sávnyi fény. A madarakat nézem a Parlament fölött. Mint valami hatalmas szélcsatornában áramló halott, szürke levelek. Vagy mint a Tejút csillagai. A reflektorokra jönnek. Pontosabban a bogarak miatt. Éhesek. Azt nem tudom, a bogarak miért jönnek. Biztosan nem meghalni. A fényre. Tényleg nem tudom. Dél felé nézek megint, és nem tudom biztosan azt sem, hogy amiket látok a Parlament fölött, meddig madarak, és mettől csillagok. Összekeveredett az égben minden, ami élő és halott.
Sötét van. A csillagok az égből bújnak elő. Sötétben jönnek világra. Hogy világítsanak. Persze lehet, hogy amiket csillagoknak hiszek, megfagyott madarak az űrben. Öntudatlanul sodródó, hatalmas, öngyilkos rovarok. Vagy túl messzi, már kihunyt csillagok. Nem tudom. Fúj a szél, J. pedig azt kérdezi, hogy szerintem hova tartozik a Sziget. Melyik kerülethez. Sehova sem, mondom neki. Fáradt, barna kőzetbolygó a szeme. Nézem, ahogy a sálját igazgatja, az arca apró gödrei be meg egy pillanatra reflektorok fénye szökik. Megbotlik. Megbotlok. Akkor ezt megbeszéltük. Elmosolyodik, elmosolyodom. Örvénylenek a rojtjai a szélben.
Veni, vidi, vici | Magyar Hang
Olyan Óbuda, mintha Szindbád elkötött volna egy kétütemű Wartburgot, részegen, és egy harci szekerező centurióval koccant volna a Flóriánon össze.
Feketén kanyarog a folyó alattunk, J. gyönyörű, és nem tudom, hova tartozik. Az égből jött talán, a sötétből. Levegőt vesz, és szelíden mosolyog. Csillag vagy madár? Vagy mint a Sziget, gondolom, éppen olyan. Sehova sem tartozik. Arra gondolok, hogy ebbe hogy kezdjek most bele. Ötletem sincs. Úgyhogy Krúdyról mondok inkább valamit neki. A remetéről. Meg a Hajósról. A klórról. Megúszós, tudom. Mert, hogy hova tartunk, az nem tudja, azt nem tudom. Észak felé nézek, át a sárga korlátokon, és hideg, biztos fény szűrődik onnan. Veszek egy nagy levegőt, és futni kezdek gondolatban. Rég indultam már a Margit híd felől. Téglaszín rekortán tompítja a lépteket, őzszag van, és őszillat. A bokrok közül kesernyés fűszag bóklászik elő, enervált gólyák bámulnak a sötétbe, ahol néhány elpilledt mókus motoz. A formák ilyenkor ritkán rajzolódnak ki élesen. Kerítésrácsok suhannak el, hotelhomlokzatok, halvány körvonalak. Árnyak. A leheletem látszik csak, ahogy a parti fényekbe fújom. Magnéziumos, ezüst pezsgőtabletta a hold, fel lehetne érte nyúlni, és beledobni a habokba. Vagy hagyni, ahogy a fátyolfelhőkre bugyog. Közel van, és messze. Mint J., éppen úgy.
Olajzöld gyöngyök vannak a hátizsákjára varrva. Számtalan. Gyűszűnyi kitinpáncéloknak tűnnek, apró parabolaantennáknak. Fogják a jelet, szórják a fényt. Az égből jött. Ez biztos. J. egy csintalanul pislákoló, csacska csillagcsikó. Elérhetetlen. És gyönyörű. Egy sündisznóról mesélek neki, aki egy tisztásra igyekezett júniusban, a folyó felől. Három-négy szentjánosbogár játszott a tüskéi között. Cammogó, nyugodt galaxis. Terra incognita. Sefelől tart sehová, közben időnként az avart túrja. Lassú. Boldog és kíváncsi. Kíváncsi és boldog.
Advent | Magyar Hang
Szabályok nincsenek. Miért is ne lehetne végigsétálni a karácsonyra várva egy kálvárián?
A folyót nézzük most, hogy hova lett. Amikor sárral öntötte el pár éve a Szigetet, kövér volt és magabiztos. Most meg köveket látni a partján, mintha a bordái állnának ki. Koszfehér, csiszolt csontok. Különben hideg van, mi meg mindjárt Budán leszünk. Köd szitál, és homályosabbak lesznek a fények tőle. Nedves, fehér homok. Valahonnan vadkacsagágogást hord felénk a szél. Vakmerő szerenád. A kacsák szerint – ha jól értem – hanyatt lökött nulla kilométerkő a Sziget, a nőváros kacér köldöke. Fekete fölöttünk az ég most, ahogy a sovány folyó is odalenn. Késő van. Bizonytalan fények alusznak a hídpillérek alatt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 26. számban? Itt megnézheti!
