HIRDETÉS

Sic itur ad astra

HIRDETÉS

Élt egyszer valaki. A csöndet szerette, és a színeket. A tó tükrét kémlelte egy szirtről nappal, azt, ahogy a felhők vonulnak át sorban a vízen. Látta onnan a füstnehéz levegőt, látta, hogy nedves nádasok égnek, messze, és hallani vélte, hogy rozsdás szögek pattognak kandallókban, túl a tavon. Hullámzöld volt a lelke, és elhúzott függöny mögött dolgozott egy tűzhányó mélyén, éjszaka. A sötétség dallamát őrizték érzékeny fém műszerei. Ő meg hófehér lapokra rajzolta föl szénnel, ahogy az éj remeg. Pontos volt, alázatos és kitartó. Végül is, szerette az életet. Délelőtt, ha pihent pár órát, álmában a szívverésére figyelt. Olyan volt, akár a szikla. Edzett és robusztus, vagy mint a harmatcsepp hajnalban, olyan tiszta és hideg.

HIRDETÉS

Villámokkal érkezett az éjjel, megtépázta a vulkánt rendesen. Hallgatta, ahogy az ég zúg és közben kéken álmodott. Karnyi kövek zuhantak a mélybe, maguk alá temették egy délelőtt alatt a hegyet, ahol aludt. A víz felé nézett, mikor felkelt, és az összetört magmát kezdte el összegyűjteni. Reggel lett és este, ahogy hordta sorban a tóba a szürke, nagy és nehéz darabjait. Vörös magvakat világított meg a Hold, farkasok belének rendetlen tejútrendszerét. Mikor a sirályvijjogás megszűnt, és agarak sem csaholtak tovább bedőlt kerítések árnyai mögött, az ég felé nézett és látta, hogy hópelyhek olvadnak el egy holló kitárt szárnyain. Hallotta, ahogy összeér puhán két bonyolult felület. Lehunyta egy pillanatra a szemét és elmosolyodott. Marcangolta kabátját a szél, de szép volt neki a hideg.

Terra incognita | Magyar Hang

Balra tőlünk, a sínpályán villamos visít, kanyarodik a lábunk alatt a Margit híd, én meg a Szigetet nézem, és arra gondolok, hogy hányszor láttam eddig ezerképp ugyanolyannak.

Nyárfák kapaszkodtak a szénszín égbe, és nem fürkészte a csillagok korálját jó ideje, senki már. Akinek kottába kellett volna a morajlást szedni, köveket cipelt a vízhez. Temetni. Szilánkokra szakadt, megdermedt magmafolyamot. Éhes volt, fáradt és elszánt. Ha útközben aludt is pár percet, közben a szétesett vulkánra gondolt, és arra, ahogy fölötte az ég dörög. Gondolatjeleket írtak a hóba nehéz talpai.

HIRDETÉS

Rézszárnyú rovarok kezdték a csillagokat fölötte széthordani, és már az utolsó darabot cipelte ő is, aztán odaért, elhajítani. Nem látta a partot már, kősivatag lett a víz helyén. Eltűnt a hegy, és nem volt tó sem többé. Mindene odalett, amihez valaha viszonyíthatott. Az ég alatt állt, és üvöltött. Ahogy a torka bírta. Keservesen. Tudta, hogy a Nap többé nem jön föl, és ökölnyi hógolyó kezdte égetni baloldalt a gyomrát és rézszínű kígyó kúszott a mellkasába, a szívét is fojtani. Egyedül volt. Céljai letudva mind. És tudta, ez a könnyűség a legnehezebb.

Veni, vidi, vici | Magyar Hang

Olyan Óbuda, mintha Szindbád elkötött volna egy kétütemű Wartburgot, részegen, és egy harci szekerező centurióval koccant volna a Flóriánon össze.

Arra indult akkor, ahonnan a legközelebbinek gondolta magához az eget. Nem maradt semmije, a bánata csak és a zsebében egy félbetört széndarab. Ment, amíg a lábai vitték és ameddig lépni többet már nem tudott. Ráfeküdt akkor a fagyott földre, hogy a hideg leérjen egész a csontjaiig, és köhögött és a maradék csillagokkal nézett farkasszemet és sóhajtott, és a fogait kezdte feketíteni. Összekente aztán a kezét, az arcát, a lábait és lángoló gyomrára is hintett egy kis szenet. És kezdte mind a kéményeket, a köveket és a nedves nádasokat is összefesteni. És fölugrott aztán és szénszínűre kente a szélben kavargó hópelyheket és a lélegzetét is feketére színezte, amit kifújt, és szénport szippantott a tüdejébe is. És fekete volt körülötte a fák szára és a kutyák orra, és a kandallókban ropogó tűz is fekete volt, meg odafönn, addigra, a még pislákoló, távoli napok.

Advent | Magyar Hang

Szabályok nincsenek. Miért is ne lehetne végigsétálni a karácsonyra várva egy kálvárián?

És nevetett, és a szeméből sötét könny folyt közben és akkor, egyszer csak, elaludt. Azt álmodta, megvan mindene, körbefutotta örömében a hegyet. A tavat úszta aztán át, kísérték a felhők és átvitt a szájában a túlpartra egy kis darab szenet. Ott rajzolni kezdett az égre, és övé volt a hó meg a napfény meg a metsző hideg. És mikor végzett, lenyelte akkor a szénszemet, és a sötétség is az övé lett. És akkor fölébredt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/2. számában jelent meg, 2019. január 11-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/2. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

26,944lájkolóTetszik
2,139követőKövetés
15,738feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Mennyire vagy csalódott, Bori? – Magyar Hang-ajánló

Páros interjú Péterfy Borival és Gergellyel, beszélgetés Donáth Annával, riport az ukrán-magyar határról, könyvheti melléklet. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Itt vannak Kálmán Olga ígéretei

Klímás metró, ingyenes BKV a fiataloknak, havi tíz busz elektromosra cserélésére.

Hazafiság

Újabb távozó az LMP-ből