Attól, hogy közhely, még igaz, hogy a magyar lakosság egészségi állapota lényegesen rosszabb, mint ami az ország gazdasági-kulturális állapotából, környezetéből következne. Ha nem is közhely szintű, de az is egyre szélesebb körben megélt tudás, hogy egy ország lakosságának egészsége nem elsősorban az egészségügy fejlettségén, hanem a gazdaság teljesítményén, az életmódon és a társadalmi igazságosságon múlik.
Mindennek kifejtése meghaladja az olvasható terjedelmet, így jelen írásomban most kizárólag az egészségügy helyzetével, feladataival foglalkozom, abból is kiemelve három fontos (talán a legfontosabb) kérdést. (Annyit azért mégis meg kell említeni, hogy egy olyan országban, ahol a zugpálinkafőzés ősi szabadságjog, és az egészségért felelős miniszter a birkapörköltet tartja hitvallása talpkövének, másrészt nő a mélyszegénységben élők száma, nem várhatunk jót az egészségmutatók terén.) Az egészségügy előtt álló feladatokat három alaptéma köré csoportosítom:
– A hiány mint mindent átfogó jelenség.
– Növekvő lemaradás az egészségügyi rendszerek tendenciáitól.
– Köz és magán viszonyának rendezése.
Egy újságcikk terjedelme még ezeken belül sem engedi az egyenletes kifejtést, így arról írok részletesebben, ahol a legnagyobb változások várhatók.
A hiány mint az egészségügy alapszava
A hiány már mindent átsző az egészségügyben. Az alap a pénzhiány, de ez (tyúk vagy tojás alapon) számtalan más hiányt okoz. Nincs elég pénz, így nincs elég orvos, nincs elég nővér és nincs vécépapír sem. De van növekvő várólista, és van csótány, patkány, poloska. És van rosszkedv, úgy az ellátók, mint az ellátottak között. Általános a morális szétcsúszás, a bizalomhiány, és ezen a magánklinikák keresnek. A legtöbb orvos persze gyárilag úgy van összerakva, hogy akármi is van, ha fáradtan is, de tisztességgel végzi a munkáját, és sok orvosban (szerencsére) megmaradt a bizalmunk, de a rendszer egészében már nem bízunk. Egyre több a „láthatatlan”, azaz nem közvetlenül kézzelfogható, arcul csapó a hiány is: a szenvtelenség, a szakmai szabályok fejlődésének hiánya.
Rendszerszintű problémák, amelyeknek egyik alapvető oka, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) folyton változó vezetői nemhogy a szakmával és a betegekkel, de még egymással sem nagyon állnak szóba. Mindez átvezet a következő témára, a modernitás hiányára. Amit látunk: a kormányt is zavarja a hiány. Mármint a kórházak adóssága, a gyógyszerkassza hiánya. De a megoldást nem a források rendezésben, nem a rendszer hatékonyságának javításában látják, hanem a szigorban: az ÁSZ – mint a párt ökle – lesújt a hedonizáló, pazarló kórházigazgatókra.
A növekvő leszakadás, a modernizáció hiánya
Az persze baj, hogy Magyarországon kevesebb az egy betegre jutó CT- és MR-készülékek száma, mint például Romániában vagy Bulgáriában, de a modernitás mást jelent. A korszerű egészségügy más szerkezetű – és főleg más szemléletű. Mi megmaradtunk a hagyományos orvos-beteg viszonynál: én, a Nagy Fehérköpenyes gyógyítom őt, az ő dolga, hogy tűrjön vagy várjon csendben. Megmaradt a klasszikus, úgynevezett biomedikális, paternalista szemlélet, ahol az orvos gyógyít, a beteg pedig a megjavítandó munkadarab. És ugye a szervizben sem várjuk el az autótól, hogy akarjon megszerelődni, működjön együtt a szerelésében.
Ez a szemlélet a XXI. században már tarthatatlan. Nemcsak etikátlan, de hihetetlenül rossz hatásfokú is. Ha mindent mi (az egészségügy) akarunk megoldani, akkor összerogyunk a ránk nehezedő súly alatt. Ki kell tágítani a gyógyítási teret a beteg felé, mert a gyógyítás ma már teammunka, és a teamnek a beteg is fontos tagja. A korszerű egészségügy a „P4 medicine”, amelyben a négy P a Predictive, Preventive, Personalized és a Participatory szó rövidítése. Ezek a fogalmak – főleg a személyre szabottság és a részvételiség – messze elkerülik a magyar egészségpolitikát.
A versenyképesség tényleg nemzeti ügy | Magyar Hang
Nem sikerül felzárkóznunk még a V4 többi tagjához sem a tudás, az innováció vagy az egészségi állapot terén.
Nem változik, nem korszerűsödik az ellátórendszer szerkezete sem. Jelszó szintjén (sem) maradt a lakosságközeli ellátások fejlesztése. A háziorvosi rendszer az elöregedés miatt végnapjait éli, így az „sztk”-ban túlterhelt tömegtermelés folyik, és a szakrendelések nem vesznek le egynapos sebészettel, nappali kórházi ellátással igazi terheket a kórházrendszerről. Az egynapos sebészet végre fejlődésnek indult, de ahelyett, hogy ezeket a műtéteket a vidéki rendelőintézetekben, aktív ágyuktól megfosztott kis kórházakban végeznék, az összes egynapos sebészeti ellátás kétharmadát a négy orvosegyetem klinikái végzik.
Ugyanígy hihetetlenül alacsony a magyar egészségügyben az infokommunikációs technológiák alkalmazása. Ebben jelentős hagyományaink vannak, hiszen a 2000-es években az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) tartotta fenn a világ floppy-iparát, mert mi még mindig azt használtuk. Ami tény: ahogy a mindennapi életünket a telefonunk szervezi, és ezen intézzük életünk főbb csomópontjait, az egészségügyben nagy kórházak alaprendszerei még DOS-alapúak. (Idősebb olvasók előnyben.)
A magyar rosszkedv és néhány ellenszere | Magyar Hang
Minden vezetőnek tudnia kellene, hogy a közérdek elsőbbséget élvez a párt- és az egyéni érdek fölött. Ebben hittünk, ezt reméltük és akartuk a rendszerváltozáskor.
És most, az EU-pénzből kialakított hatalmas informatikai infrastruktúra-fejlesztésnél (Elektronikus Egységes Egészségügyi Szolgáltatási Tér és e-recept) sikerült megismételni a bravúrt: érdemi hozzáadott érték nélkül működik az új rendszer. (Az értőknek: ahhoz, hogy ez előrelépést hozzon, nemcsak az összekapcsolás lehetőségét kell megteremteni, hanem az alapdokumentumokat is egységes struktúrában, a kötegelt feldolgozás és adatbányászat számára alkalmas módon kellene tárolni. A kezelőorvos azzal nincs igazán kisegítve, hogy négy perc alatt akár száz eltérő szerkezetű pdf-lapot kellene átnéznie.) Az e-recept pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy a receptek helyett recept jellegű „felírási igazolást” kap a beteg, azzal megy a patikába.
A köz és magán viszonyának rendezése
A probléma, amit meg kell oldani. Az egészségpolitika régi adóssága a köz- és magánellátás viszonyának rendezése. Tehát valós problémához nyúl a kormány, de rosszul. Ez az adósság, mondjuk, 50-60 éves a hálapénz miatt, de az utóbbi 10–15 évben burjánzott el a köz és magán mindent átszövő, káros összefonódása. Mert ma is van együttműködés a közösségi egészségügyi ellátás és a magánellátás között, de ez nem betegérdekek, nem közösségi érdekek, hanem orvosérdekek mentén szerveződik.
Lássunk néhány példát, miről beszélek. A legegyszerűbb és legáltalánosabb példa a hálapénz. Itt (nem mindig, de zömmel) közgazdaságilag az történik, hogy az orvos munkaidőben állami eszközzel, államilag fizetett asszisztencia segítségével magánrendel, amit a beteg hálapénzzel fizet meg. Ugyanide sorolhatjuk a munkaidőben végzett „személyes közreműködést”, amikor a „megkért” műtétetekért, szülésekért fizet hálapénzt a beteg. (Ne feledjük: nemcsak az orvos mohósága, hanem a törvények zárják ki, hogy legálisan, számla szerint fizessen a beteg.)
Kell-e nekünk új ideológia? A második reformkorra nem várni kell, hanem tenni érte | Magyar Hang
Ne azt képviseld, amit hallottál vagy olvastál, hanem azt, amit átgondoltál, ami valóban a te véleményed.
Az utóbbi egy-két évtizedben vált egyre általánosabb gyakorlattá, hogy a tömegrendelésen az orvos közli, hogy itt erre nincs idő, és kontrollra különben is csak pár hónap múlva van időpont, de ha a kedves beteg úgy gondolja, akkor holnap délután tudja fogadni a magánrendelésén. Az is tipikus, hogy az orvos mellékállásban rendel egy-két-három magánrendelőben, és ott közli a beteggel, hogy ez itt sajnos nem oldható meg, csak kórházi körülmények között. De ha hétfőn reggel bejön, akkor meglátjuk, mit tehetünk azzal a hosszú várólistával, és hozzon pizsamát is. És az is „divat”, hogy a szülés az ingyen van, de akkor vagyunk nyugodtak, ha terhesgondozásra és ellenőrzésre a saját rendelőmbe jön.
Ez persze sokszor az adott betegnek is jó, mert megoldódott a problémája, és személyes ellátást kap, szóba álltak vele. De ez a mutyizós, zsebből zsebbe nyúlós rendszer a három szereplőből (orvos-beteg-állam) mindig csak kettőnek jó, és ebből az egyik mindig az orvos. És az igazi baj az, hogy az így kapott előny sokszor más beteg kárára megy.
A kormány megoldási javaslata
Baj tehát van, de a kormány javaslata ezekből semmit nem old meg. Újakat viszont keletkeztet. A kiszivárgott előterjesztés szerint a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), vagyis az állam által lekötött kapacitáson (ágyon, rendelési időben) a kórház, rendelő nem nyújthat nem közfinanszírozott ellátást. Mit jelent ez? A kórház, a rendelő semmilyen többletszolgáltatást nem nyújthat legálisan a betegnek, és az üres kapacitásain sem nyújthat (például nem magyar állampolgárnak) piaci szolgáltatást. Tehát: ha valaki szeretne altatást kérni olyan műtéthez, aminél ez nem indokolt (például felnőtt mandulaműtét vagy páciens kérésére végzett gerincvelői érzéstelenítés szülésnél), vagy más, drágább protézisbeültetését kéri, akkor két lehetőség van: vagy megveszi ezt hálapénzért, vagy elmegy egy magánintézetbe, ahol kifizeti piaci áron az egész ellátást. Az, ami amúgy járna neki.
Mindez nem jelenti azt, hogy a közkórház nem nyújthat fizetős ellátást, de csak úgy, ahogy az Uzsoki: elkülönített épület vagy részleg, esetleg elkülönített rendelési idő, de mindenképpen mindent a beteg fizet. Ebből következik, hogy vége a VIP-kórteremnek is. Mert ha a VIP-kórterem a társadalombiztosítás által befogadott kapacitás, akkor nem lehet pénzt kérni az emelt szintű hotelszolgáltatásért, ha pedig nem az, akkor nem lehet ott közfinanszírozott ellátást nyújtani. (Magyarul: ha tiszta fürdőszobát szeretnél, akkor fizesd ki a műtétet is.) Nincs ez végiggondolva.
Van rajta pedál - Szeretném, ha a Lánchíd teljes szépségében újulhatna meg | Magyar Hang
Tessék az oroszlánokat békén és a helyükön hagyni, s mai formájában felújítani a nemzet haladásának eme remek jelképét!
Az a szabályozás, amely a közfinanszírozás által lekötött kapacitásokat kizárja a piaci szolgáltatói körből, az alábbi problémákat okozhatja:
– Nem szünteti meg a két szféra mutyizós együttműködését, és növeli/konzerválja a hálapénz szerepét. Gondoljunk bele: az, hogy az orvos munkaidőben nem kérhet legálisan pénzt a betegtől a többletszolgáltatásért vagy azért, hogy ő végzi a műtétet, az megoldja a fent leírt problémákat? Kizárja, hogy az orvos az sztk-ban azt mondja a betegnek: „semmi vész, a saját rendelőmben majd megoldjuk ezt kellemesen”? Azt sem zárja ki az új szabályozás, hogy a beteg zsebből fizessen az intézményválasztásért, a műtéti időpont „előrehozásáért”. Tudjuk: amit nem lehet legálisan, azt megoldjuk „okosban”.
– A magyar lakosság ma körülbelül 500 milliárd forintot költ egészségügyi szolgáltatásokra. Ez nagyon sok pénz, de az új szabályozás kvázi kizárja azt, hogy ebből a közkórházak, egyetemi klinikák is részesüljenek. Nekik marad a lerohadás, a pénztelenség, az érdekeltség hiánya. Mindez érdemi forrásokat visz el a közszférából, és ugye tudjuk, hogy az orvos követi a pénzt…
– A magyar lakosság EU-átlagban ma is igen sokat költ gyógyításra. Az EuroStat adatai szerint 2015-ben csak Bulgáriában, Lettországban és Görögországban költött arányaiban többet a lakosság egészségügyi ellátásra, mint nálunk. Ez most még tovább fog romlani, mert az új rendelkezés egyértelműen a magánegészségügy felé tereli a betegeket. Ha mást, ha többet, ha máshol szeretnéd, akkor vagy fizess hálapénzt, vagy húzz a magánellátásba. Ez a törvény üzenete.
Egészségügyi reform NER-lovagokra hangolva? | Magyar Hang
A magán- és a közellátás szétválasztása aligha jelenthet mást, minthogy lesz, amiért fizetnünk kell majd.
– A városi legendák szerint a miniszterelnök nemcsak a köz és magán szétválasztását írta elő, hanem kiadta a jelszót is, hogy növelni kell a kiegészítő magán-egészségbiztosítás szerepét Magyarországon. Ez jó, csak a két állítás kizárja egymást. Mert a kiegészítő biztosítás az, amikor a biztosítással „hozzávásárolunk” a kötelező egészségbiztosítás alapcsomagjához. A kiegészítő biztosítás lényege az osztott finanszírozás: az ellátás érdemi részét meghatározott tartalommal a társadalombiztosítás fizeti, de a beteg ehhez saját akaratából „hozzávásárolhat”, azaz külön pénzért választhat például kezelőorvost, eltérő technológiát, más anyagú beültetett implantátumot vagy kényelmi okból nyújtott altatást. Ha a törvény megtiltja, hogy közfinanszírozott kapacitáson piaci kiegészítő szolgáltatást is lehessen nyújtani, akkor a beteg a többletszolgáltatást csak a magánegészségügy keretein belül tudja igénybe venni, ahol kifizeti az egész ellátást, beleértve azt is, ami amúgy a tb terhére járna neki. A magánklinikák szolgáltatására nem köthető kiegészítő biztosítás, csak duplikáló, párhuzamos biztosítás, a „kétszer fizetsz” elv alapján.
Egyszerű példa, hogy értsük mi lesz. Tételezzük fel, hogy bérletünk van a MÁV-nál, de csak személyvonat másodosztályára. (MÁV-bérlet=tajkártya) Ha valamiért éppen nem jó nekünk a fapados, vagy nincs hely, vagy akár nem is jön a mi vonatunk, akkor nem vehetünk kiegészítő jegyet a gyorsra, vagy ugyanazon a vonaton az első osztályra. Tessék átszállni egy magántársaság magánvonatára, ahol nem fogadják el a bérletet, nem kiegészítő jegyet kell vennünk, hanem a magánvonatra szóló teljes jegyet, ami ráadásul még drágább is.
Mit kellene tenni?
A szétválasztást egy módon lehetne eredményesen megtenni: ha a törvény kimondaná, hogy egy orvos nem dolgozhat egyszerre a köz- és a magánszférában is. Tehát: vagy-vagy. Ez elvben megoldaná (inkább csökkentené) a káros összefonódást, de lehetetlen. Fel kell fogni, hogy ez nem megoldás, mert nincs két egészségügyre való orvosunk, és egy komplett, mindent megoldó „második” egészségügy fenntartásához nem is elég tömeges és gazdag az elit. Ez lenne (lesz) az egészségügy amerikanizálódása, kettészakadása. Ez nem csak igazságtalan és káros a társadalom egészségére, ebben a rendszerben Magyarországon sem a szegény, sem a gazdag nem jutna megfelelő ellátáshoz, mert ha efelé megyünk, akkor a közellátás szegényellátássá züllik, ugyanakkor a gazdag sem jut teljeskörűen megfelelő ellátáshoz, mert a nagybetegségek kezelésére üzemméreti okokból nem tud felkészülni a magánegészségügy. A gazdag, amíg nem súlyos beteg, addig a magánegészségügybe önti a pénzt, de ha baj van, akkor ő is a közösségi egészségügytől várja a megoldást, de ott a jelen szabályok szerint nem költhet legálisan.
Ezért csak olyan rendszer lehet életképes, ahol a köz- és magánforrások együtt tartanak fenn egy vegyes tulajdonú és finanszírozású egészségügyet, ahol jól meghúzott határok, tiszta viszonyok mellett a közintézményekben is lehet számla ellenében saját pénzünket költeni, többletszolgáltatást vásárolni, illetve a magánszolgáltatóknál igénybe vett ellátásunkhoz is hozzájárulhat az OEP.
A magánszféra szerepének növekedése elkerülhetetlen, de ez csak akkor nem hordoz komoly társadalmi kockázatot, ha nem kényszerből választott alternatíva. Ehhez garantálni kell a közszolgáltatások reális időn belüli standardizált minőségű hozzáférését. A közösségi és a magánegészségügy szembeállítása, az izolálás helyett a két szektor szabályozott, szinergista együttműködését kell megoldani. Ezért meg kell teremteni a köz- és magánszolgáltatások szabályozott együttélését. Ennek néhány lehetősége:
– Az ellátási csomag pontosítása, önkéntes kiegészítő díj kérése. Ez teszi lehetővé, hogy a beteg a közösségi egészségügyben is legálisan költhessen, ezzel csökkenti a hálapénz, a fekete gazdaság szerepét, és ez alapozza meg a kiegészítő biztosítások szervezését. Lehetséges területei: az igénybevételi rendtől való eltérés, beleértve a kezelőorvos megválasztását is, a finanszírozási protokolltól (ellátási csomagtól) eltérő technológia (eljárás vagy anyag) alkalmazása, illetve a kényelmi szolgáltatások vásárlása.
A nevek rendbetétele - Szemelvények egy politikai zsebszótárból | Magyar Hang
Ajánlom szeretettel politikai értelmező szótáram első tíz plusz egy szócikkét a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmébe. (Nem, nem elírás: én a Magyar Nemzetbe írok.)
– Az együttműködésen belüli szervezeti elkülönülés, a tisztázott viszonyok érdekében támogatni kell partnerkórházi és -orvosi rendszer kialakítását. A partnerkórház olyan önálló, nem közfinanszírozott magánkórház, amely az „anyakórház” telephelyén vagy közvetlen közelében működik, és szolgáltatásokat vásárol az anyakórháztól, másodállási lehetőséget nyújt annak dolgozóinak. A partnerorvos olyan magánorvos, aki személyes közreműködőként részt vehet betege közkórházi kezelésében, és ezért a betegtől számla ellenében pénzt kérhet. Az ellátást a tb fizeti, de a személyes közreműködésért a beteg fizet az orvosnak. A partnerorvos részt vesz a kórház képzési, továbbképzési, ügyeleti rendszerében.
– A magánszolgáltatói számlák részleges elszámolásának lehetősége közfinanszírozásban. Az egyik lehetőség, hogy a gyűjtött magán-egészségügyi számlák egy hányada bizonyos értékhatárig legyen leírható az szja-alapból. A másik lehetőség, hogy a beteg saját döntéseként erre akkreditált magánszolgáltatókhoz fordulhat, akik piaci áron kezelik őket, és a beteg éves felső korlát mellett a benyújtott számlák után a kezelés közfinanszírozási árának 70 százalékát a NEAK-tól utólag visszaigényelheti. 2001-ben könyvet írtam erről, de a politikában sohasem volt elég bátorság ahhoz, hogy kipróbálja.
Összegzés
A kormánynak be kellene látnia, az egészségügy nem az a terület, amelyen spórolni lehet. Vagy ha mégis, akkor csak reformok árán. Így marad a hiány, a szétesés és a magánszféra szerepének erősödése. Az, ahogy a kormány szét akarja választani a köz- és a magánszférát, csak a magánszolgáltatóknak jó, és nem old meg semmit a két szféra mutyizós, csendes ultijából. A közszolgáltatások további romlását készíti elő, hiszen a pénz és az egészségügyi személyzet még inkább a magánellátásba áramlik. Mi meg így jártunk.
A szerző volt egészségügyi államtitkár
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 27. számban? Itt megnézheti!
