Egy mindenes feljegyzései (1. rész)

Végül egy reggelizőben helyezkedtem el. Elég könnyen ment, mert ugyan túlképzett vagyok (bármit is jelentsen ez) az állás betöltéséhez, mostanság lasszóval fogják az embereket mindenre. Így lettem mindenes, miután a legjobbnak tűnő állásról (csúszdafigyelő a közeli kisváros strandján) egy orrhossznyival lecsúsztam. Pedig komoly kihívás lehetett volna százhúsz kilós, közepesen ittas, gyűrött tarkójú férfiakat rábeszélni, hogy hagyják hancúrozni azokat a bájos kisgyermekeket is, akik szünet nélkül vonyítanak azon a frekvencián, amitől egy idő után még egy éticsiga is felhúzza magát. A reggeliző egy nagyon kicsi faluban található, azt mondják, télen olyan, mintha kísérleti jelleggel ledobtak volna rá egy neutronbombát. Nyáron viszont annyi a turista, mint a nyű, ezt most már magam is tapasztalhatom. Van itt még (szintén szezonális jelleggel) egy kocsma és egy fagylaltozó is, na meg egy bolt, aztán mintha elvágták volna. Se iskola, se óvoda, se posta, az orvos egy héten egyszer rendel. Mehettem volna bármelyik létező egységbe dolgozni, de egyszer már ínhüvelygyulladást kaptam egyhavi fagyiadagolástól, a magukat éjfélre teológusra vagy éppen matrózra ivókat meg már nem bírom cérnával. Elegem is lett az éjszakából, kivettem már belőle mindent, amit lehetett.

HIRDETÉS

A reggel jó. Korán felkel a Nap, csivitelnek a madarak, bárányfelhők úszkálnak a kék égen, ilyenek. Vagy éppen esik az eső és jószagú az aszfalt. A hely korrekt, a fizetés is, a tulajok rendesek, és marha jól főznek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy itt készül az ország legjobb rántottája, de tényleg. Erre álltak rá, és kész. A hosszú étlap egyébként is mindig gyanús. És ha azt hiszed, hogy rántottát minden hülye tud készíteni, nagyot tévedsz. Mivel magam is marha jól főzök, egy idő után csinálhattam azt is. Lecsóban például kimondottan erős vagyok, de jöhet más is. A fekete mosogató sem gáz, a pultozás is oké, itt mindenki csinál mindent. Ha éppen nincs vendég – ami azért elég ritka –, gyomlálok a veteményesben, kötözgetem a paradicsomot, gondozom a fűszerkertet, ilyenek. Elég sok mindent megtermelnek maguknak és a falusi vendégasztalnak – ahogy ezt a műfajt hivatalosan nevezik –, tyúkokat tartanak, kolbászt töltenek, aszalnak és kovászolnak. Lassan mindent kitanulok mellettük. A régi pajtában szállásokat alakítottak ki, már elég ügyesen huzatolom az ágyneműt. A franc se figyelte eddig, hogy hányféle gombolás van, most meg tessék. Amúgy is a holtig tanulás lelkes híve vagyok. A tulajok is, ebben eléggé hasonlítunk egymásra. Amit meg már végképp nem tudnak megcsinálni vagy előállítani, azt nagyjából nulla kilométeres körzetből szerzik be. Most persze ez a trend, ami nem baj, sőt – a gasztrosznobizmus kifejezetten jót tett a közállapotnak itt, Köret-Magyarországon, de ők ezt a tudást még a nagyszüleiktől hozták, hogy aztán átadják a gyerekeiknek. Kettő van nekik, Isten éltesse őket. Szóval évekig keresgélték a beszállítóikat, olyanokat, mint például a Hentes úr, Pista bácsi az öreg nazarénus, vagy Ili néni. A tojásos nénikhez egy ideje már én járok, azt is nagyon szeretem, eldumálunk egy kicsit. Sajnos az egyikük a múlt héten elindult meztelenül a szőlőbe, így aztán elhelyezték egy idősek otthonában. Előfordul az ilyesmi, miként az önakasztás is. Nem állítom, hogy a falusi folklór szerves része, mint mondjuk a kaszával és gázpalackkal megcifrázott ittas kerékpározás, de akad ilyen is. Viszont a hétvégén kitáncolták a májusfát, volt dalárda, néptáncos lányok, meg minden, erre a baromarcú szomszéd nem rájuk röffenti a láncfűrészt? Ennyi esze van, na mindegy is.

A villanyvezetéket eszik a kecskék

A környéken, ahol élek, ha elhúznak a turisták, kiürülnek az utcák. Nem sétál azokon sem szakács, sem asztalos, sem programozó a kellő létszámban. Kecskét viszont egyre sűrűbben látni, és ez jó.

Az van, hogy a piacra is én járok, hetente kétszer. Kaptam egy gyógyszandált, mert már elég visszeresek a lábaim, egy csinos vesszőkosarat és egy slusszkulcsot, aztán uzsgyi. Megvannak a dílereim, tudom, kitől mit érdemes venni. A piac romantikus helynek látszik, de azért itt sem árt az óvatosság. Akadnak ugyanis álkofák is, álnénik, kik orvul beosonnak a madaras teszkóba, aztán már viszik is ki az ott vásárolt szajrét a piacra. Még az epresek közt is akad csalfa, ha például az eper minden szeme akkora mint egy alma, és hetekig kapod ugyanazon a standon kilószám, akkor a csávó vagy megvette a komplett lajosmizsei határt, vagy rosszban sántikál. Pedig eperben nem ismernek tréfát a tulajék és persze én sem, abból lesz a lekvár meg a szörp. Utóbbi persze ezen kívül még bodzából, akácból, ribizliből és rózsaszirmokból is, néha elnézem, ahogy a tulaj dédelgeti a rózsabokrait meg a futóit, alig várom, hogy adjon már egy metszőollót nekem is, de az még várat magára. Azon vagyok, hogy kiérdemeljem. Na, viszont aki bizonyosan nem álnéni, az az Ica néni, aki a sütödét üzemelteti a piacon. Épp hogy meg nem szólalnak azok a kolbászok, hurkák, oldalasok, ki nem hagynám a körséta végén. Ica néni férje nemrég halt meg, most a fiával viszi a boltot, a műfaj koronázatlan, örökös királynőjeként. És hogy tovább terebélyesedjen a komfortérzetem, nemrégiben megjelent a piacon a Halas úr is. Az, hogy egy ilyen kisvárosi műintézményben legyen halsütöde is nincs kőbe vésve, így aztán szurkolok neki erősen. Van keszeg a zen buddhistáknak, pisztráng, ponty, harcsa és süllő a türelmetlenebbeknek – de a magyarok riasztóan kevés halat esznek, majd meglátjuk mi lesz. Utoljára veszek egy csokor vágott kerti virágot is. Apró figyelmesség részemről.

Nálunk a reggelizőben az asszony hordja a hátán az egésznek a púpját, a munka dandárját, vagy mit, a szalonna felkockázásától a marketingig mindenen rajta a szeme és a keze, a férje amolyan mindenes, mint én. Van egy ócska, szakadt panamakalapja, amibe fácántollat és rozmaringágat tűz, abban bóklászik a rózsái között most is. Mindenre van szeme az eldobott csikktől az elszáradt büdöskéig (büdöskéket ültet a paradicsomok közé, azt mondja, az elriasztja a kártevőket, és tényleg, sosem permeteznek, még rézzel sem, tisztára úgy palántáz, mint valami kolostorban az apácák) meg ötletel is feszt, miközben állítólag tíz éve ír valamilyen rejtélyes nagyregényt, de a nő viszi el a balhét. Félelmetes, hogy bír ennyi mindent fejben tartani, én már azt sem tudom, hogy mit csináltam az előbb. Ja, megvan, a nazarénus öreg hozott valami mocsári hibiszkuszt, vagy mit egy rohadt nagy dézsában, állítólag úgy nő, mint a dudva, csak víz kell neki, de abból rengeteg. Többet iszik, mint a Szivacs Jóska bácsi fénykorában, holott az a lehetetlennel határos. Az eredeti vezetéknevét már kevesen tudták, ám azt már többen, hogy reggel háromszor két deci fehérrel nyitott, és ezt többször megismételte a nap folyamán.

Amikor felüvölt az aranysakál

Amennyire lehet, óvom magam a gyűlölettől és a frusztráltaktól, állatokon és növényeken merengek.

Én egy ideje már konzekvensen nem iszom napközben, szívós munkával átképeztem magam alkonyi ivóvá, esténként boldogan fröccsözöm a tulajékkal a teraszon. Égetett szeszt meg végképp semmit, nem is értem ezt a pálinkahájpot, ami folyik az országban, nem azt mondom, hogy tíccsák be, de legalizálnák inkább a marihuanát, több lenne a mosolygós csávó, mint az agresszív. Na de ez a Pista bá, aki hozta a mocsárit, hogy fokozza a bajt a permanens iváskényszerével (a tulajék már csak ilyenek, ezt megfigyeltem, ha véletlenül nem lenne elég bajuk, hát csinálnak maguknak), ő mindig mosolyog, úgy a bajusza alatt, a tekintete ettől kissé huncut. Akkor is vidám volt, amikor leparkolt ide pár vödör bazsalikomot. Én még akkora bazsalikomokat az életemben nem láttam, nem úgy kell ám elképzelni, mint azokat a kókadt szerencsétleneket az élelmiszerláncok polcain, amik szenvednek a tízcentis műanyagokban, mondom, hogy vödörben hozta őket a saját maga által kevert termőföldben. Aztán elmondta, ne csak a tetejét csipegessem, hanem bátran tépjem marokszám, annál jobb lesz neki. Ebben a mondatban az Úristen hozzám való viszonyát véltem felfedezni – lásd még teher alatt nő a pálma –, és azonnal szakajtottam is egy jókora csokrot. És mivel a közeli multinál, ahová kapribogyóért járok, évente kétszer bivalymozzarellát is lehet kapni, ráérő időmben gyorsan össze is ütöttem a stuffnak egy rendes capricét. Láttam a szemükben az örömöt, ami engem mindig inspirál.

Egyébként meg jó kis csapat ez, olyan családias a légkör, vagy hogy szokták ezt mondani. Nézem például ezt a csajt, aki az előbb még pultozott, most meg levezetésként sittet lapátol, miután elmosott vagy száz tányért a felkészülés jegyében. Szép, fiatal és tehetséges. Állítólag menő neurológus az ország másik végében, néha idejön kifújni a gőzt csak úgy puszira, aztán visszamegy a betegeihez. De értek már tetten csillagászálmokat dédelgető építészmérnököt is a konyhában hagymapucolás közben. Szóval, jó itt. Hogy ősztől mi lesz velem, azon egyelőre csak ritkán gondolkodom. (folyt. köv.)

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 4. számában jelent meg, 2018. június 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! 

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,632lájkolóTetszik
808követőKövetés
9,764feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Odacsap a vasököl? – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 31. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek

George H. W. Bush, Antall József és a magyarok barátja

Nem hiszem, hogy valaha is lesz magyar kormányfő, akinek olyan levelet fog írni a világ legerősebb hatalmának a vezetője, mint Antallnak.

Valami Amerika