Egy mindenes feljegyzései (3. rész)

Szathmáry István Pál rajza

Na itt meg az történt közben, hogy a tulajok gondoltak egy nagyot, és levitték a komplett staffot hétvégére az Adriához. Összetartás, vagy mi, mindenesetre parádés gondolat, ez azért keveseknek jut eszébe a munkáltatók közül, holott bőven akadnak sokkal gazdagabbak a mieinknél. A tulaj felesége azt mondta, ez fontos ahhoz, hogy bírjuk majd a folyamatos nyomást. Bekászálódtunk hát a mikrobuszba, aztán uzsgyi. A tulaj vezetett, és nem viccelt, szinte repültünk a Kvarner-öbölig. Régebben elég sokszor jártam Horvátországban, azt hiszem a világ egyik legjobb helye, jó még Bosznia-Hercegovina, de az majdnem ugyanaz. Illetve nem, de ezt most nem húzom. Nagyon örültem mindenki függetlenségének, hiszen aki független akar lenni, hadd lehessen már független (gondolok itt például harmincmillió kurdra is ugyanezzel a lendülettel), meg az is van tagadhatatlanul, hogy a vérrel kivívott szabadság mámora meggyőzőbb, mint az alkudozós-újraosztós puhap.csű, de azért arra is gondoltam, hogy Jugoszlávia végül is mindenkinek útjában állt, mert ha együtt maradnak, most megkerülhetetlenek lennének a kontinens második legerősebb hadseregével, a bivaly turizmusiparral meg a többivel, így tehát oszd meg és uralkodj, de ez persze színtiszta összeesküvés-gyakorlat.

Hirdetés

Most egy új hely jön nekem, a falu neve Volosko, régen csak halászok lakták, ma pedig turisták tartják ébren. A tulaj nem aprózta el, egy monarchiabeli villában lakunk, még a tulajdonos kisasszony dédapja építtette, a terasz akkora, mint máshol egy lakás, és rálóg a kikötőre. Csak állok ott egy kicsit, alattam a tenger, fölöttem fecskék és sirályok, és csodálatos és rendkívül változatos kémények, ilyeneket még sosem láttam. Nézem a mindenséget. Na jó, csak néhány percig, amíg neki nem megyek a tengernek. Hanyatt vagyok máris, felettem az esti égbolt a gyengülő Nappal, lebegek. Néha rásandítok a legközelebbi villára. More, amore. Hvala, Istenem, hajde tovább. A Lungomare legelején hagyom ott a hullámokat, a legegyszerűbb gondolatokkal a fejemben. A millió éves fosszíliákról a kavicsokban és hogy magam milyen kicsi is és mennyire mulandó. A Lungomare egy tizenkét kilométer hosszú promenád, ami Voloskótól Opatiján át Lovranig kanyarog a parton. Ferenc Jóska (a császár) emberei találták ki a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, megteremtve ezzel az egészségturizmus alapjait is egyben. Megy is szépen, magam már a második napon kevésbé köhögök majd. Amikor is hajnali négykor vet ki az ágy. Nyema nyista szorongás, csupán hosszítja a napomat az Úr. Hamarost napfelkelte, és nekivágok a Lungomarénak. Nagy trip. Gondoltam, besétálok a két kilométernyire lévő Opatijába.

Egy mindenes feljegyzései (1. rész)

Végül egy reggelizőben helyezkedtem el. Elég könnyen ment, mert ugyan túlképzett vagyok (bármit is jelentsen ez) az állás betöltéséhez, mostanság lasszóval fogják az embereket mindenre.

Ennek két oka jelentkezett. Az egyik, hogy mire a többiek felébrednek megvegyem a piacon a friss kagylót, rákot és tintahalat, a másik egyfajta zarándoklat. Nem camino, az már a Balatonnál is van, és a gazdagok farizeus turizmusa, bár mondjuk van is mit legyalogolniuk. Az van inkább, hogy anyám és apám életükben egyszer voltak közösen nyaralni, jelesül a közepesen baráti Jugoszláviában, közelebbről Opatijában, amikor a hatvanas éveket felváltották a hetvenesek. Van is egy fotográfia róluk, egy pálmafa alatt állnak a kor divatjának megfelelő fürdőruháikban, édesanyám mosolya hófehér fogakat villant, édesapám is jól néz ki, nagyon jampis a hátradobott hajával. És volt még egy képeslap évekig a vitrin üvegénél, rajta a felirat, Opatija. Gondoltam, ha már ide keveredtem, nagy árvaságomban ennyivel tartozom mindannyiunknak. Ott kezdem tehát a turnét, a legelején, ahová az este felpillantottam, az első villánál. Abban született Horvátország egyik legnagyobb tudósa, a geofizikus és meteorológus, Andrija Mohorovicic, a filozófia doktora, a felhőnézegető, kinek most az utcákon kívül itt egy jó kis étterem is őrzi emlékezetét, a neve Moho. Valamint még egy kráter is a Holdon. Pazar egy épület annyi szent, követi még többtucatnyi kanyargós utam során, buja növényzettel, szépséges korlátokkal, amelyek még érezhették az uralkodó jelenlétét.

Nyolcvanon túli emberek kocognak szembe, és úsznak bele a végtelenbe, tehát a helyzet mégsem reménytelen. Azt a hölgyet, aki inkább már száznak tűnik és nagyon lassan megy le a lépcsőn, hogy aztán sellővé változzon a vízben, amelyből vétetett – megkönnyeztem. Hiába, az élet és a halál csupa közhely. Az öregségről ezen a helyen gyerekek jutnak eszembe, nézem, ahogy a bátor és szép fiatal anyukák mártogatják őket a tengerbe alig néhány hónaposan, naná, hogy aztán megjön a magabiztosság, olyan, ami nekünk soha, egy szál deszkán evezgetnek bent a fenében hatévesen, és húzogatják kifelé a polipot vacsorára.

Egy mindenes feljegyzései (2. rész)

Mégis hogyan kellene élni? Hát így. Harmóniában, viccesen és rendben. Hamvas is megmondta, mielőtt nekifogsz az írásnak, tégy rendet az asztalodon.

Beérek Opatijába, tudom már, hol állt apám és anyám egykoron, még fél hét sincs, meglepetésemre a piac még zárva, dübörög a mediterrán tempó. Egy bár viszont már nyitva, előtte az utcán a könyöklőknél csupa férfi, előttük meg sör vagy hosszúlépés, miszerint spriccer, ismerik tehát jól itt is ezt a műfajt, esetleg kávé, inkább elvétve, kezükben újság, nyomtatott – belesajdul a szívem a látványba. Élnek ugyanis, úgy, ahogy kell. A halas részlegnél ellenben szépasszonyok az eladók, cipelik a ládákat, szórják a jeget, mossák a padlót, bennük is az élet tombol, akár a Hold. Kapok még két bónusz tintahalat, tudják mitől döglik a turista és értékelik a ragozásmentes horvátomat, meg azt, hogy főzni fogok, ők itt mind háziasszonyok, van bennünk valami közös és ezt érezzük is. A piac mindig egy nagy játék és örök szerelem. Felugrom a visszafelé menő menetrend szerinti buszra, a sofőr mosolyog (egyébként itt nagyjából mindenki mosolyog) láthatóan túlteng benne az adrenalin a kanyarok miatt. Felmegyek a lépcsőn, ahogy mások is vagy négyszáz éve, körülöttem macskák és leanderek, odafent még mindenki alszik. Leteszem a zsákmányt, elszívok egy cigit, vetek egy pillantást a tengerre és már húzgálom is kifelé a lignjéből az immár feleslegessé vált részeket. Köszönöm, Uram, a tintahalat és ezt az egész életet, halleluja. Csápolok, minden értelemben. Estére szél kerekedik, az milyen zene már. Az árbócok fémes koccanásai, a hullámok csapódása, susognak a ciprusok, valahol nyitva maradt egy spaletta. Az első vacsora egy konobában, kicsi szakmázás a déli saját erős kagylózás, rákozás, tintázás után. Én még ilyet, mint az én választásom, Horvátországban nem ettem. A pasta mintha Ausztriában és a sugo szintén kontinentális zöldséges, amiben úszkáltak a tenger édes gyümölcsei. Monarchia, über alles, nagyon finom, fúziósnak is tűnhetne, de inkább tradicionális.

A csaj, aki viszi a helyet, egyszerűen zseniális, még egy gyomorbajost is elintézne félkézzel. Ellenállhatatlan, na. Egyébként is nézegetem a kollégákat, komoly a presszió rajtuk, pörög minden hely. Forgóban nyomják, mindenki csinál mindent, mindenki mindenes, ez tetszik. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy maradok és beszállok; ez egy internacionális meló és itt is az van, mint odahaza, hogy mindenki menekül több pénzért, tehát munkahely akad bőven, de szinte azonnal győz a tisztesség, nem verem át a tulajokat, mert nagy arcok. Pedig itt aztán bérek is lehetnek rendesen, abból gondolom, hogy az árak az egekben, ezer egy sör, mint az éjszaka, persze az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert a forint már szart sem ér. Mindenesetre meg tudnám szokni itt, elég hamar. Minimálbér, minimál igények, egy rövidgatya, egy papucs, a Napocska és a tenger és szervusztok. Munkaruhát adnak. Hogy miért feketét, az rejtély, ez színtiszta kiszúrás, nézem az egyik csajt, tálcahercegnő, három ujjon viszi ki a mólóra a motyót. Elegáns, mint egy mariachi. Este van már, este van, minden madár festve van, ahogy a költő írta és úgy látom, hogy festve vagyok én is, fehérrel fehérre, pont olyan a fény, ahogy Hamvas leírta. Visszamegyünk a teraszra. Csendes ünnep ez, mígnem Modric be nem vágja a tizenegyest, mert hogy focivébé is van éppen. Nagyobb közösségi lét nehezen elképzelhető, mint ahogy egyébként konszolidáltnak tűnő horvátok szurkolnak. Rakéták festik az eget. (folyt. köv.)

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.