Egy mindenes feljegyzései (4. rész)

Szathmáry István Pál rajza

Az alkonyi fehér fényben elbúcsúzunk az Adriától, Petrától a villa tulajdonosától, akinek a dédnagyapja építtette ezt a kis remekművet hozzáértő iparosokkal, a konobás hölgytől, aki jelenség és munkagép egyszerre, valamint egy olyan létformától, ahol ünnep lehet élni, bár ők ezt a természetesség okán aligha tudatosítják magukban percenként. A három nagy darunál, a kikötőváros szélén még visszapillantok a tengerre, aztán eltűnünk egy alagútban.

Hirdetés

Már jócskán benne járunk az éjszakában, és éppen az emberekről, sőt nagyvonalúan az emberiségről, valamint még mintegy vonalat húzva a gondolatmenetben az emberiességről merengek csendben, arról, hogy ez a nagy család vagy mi mily különböző egyedekből áll, állapota pedig határozottan aggasztó, amikor lassulni kezdünk, majd megállunk az út szélén. A váltó nem csusszan be többé semmilyen sebességbe, a kuplung feladta. Elég vacak helyzet, egy városi elkerülőn dekkolunk a vaksötétben, dugig csomagokkal, úgy ötven kilométerre a reggelizőtől. Különösebb meggyőződés nélkül állunk neki stoppolni, ez már nem az a világ, ahol éjjel megáll valaki egy népes társaságnak és megkérdezi, hogy mit tehet értük. Ám a remény hal meg utoljára, és mint a mesében, egy percen belül ketten is lehúzódnak. Mint hamarosan kiderül soproni és pécsi srácok, nemrég ők is így jártak valahol Bécs mellett, senki nem törődött velük, másnap hozta haza őket egy tréler százötvenezerért. Előbb még azonban vontatókötél kerül és már húznak is minket a legközelebbi benzinkútig.

Egy mindenes feljegyzései (3. rész)

Na itt meg az történt közben, hogy a tulajok gondoltak egy nagyot, és levitték a komplett staffot hétvégére az Adriához.

Itt alkalmam nyílik megfigyelni az éjszakai közönséget. Többnyire autó- és futóbolondok, akik egyfajta találkozóhelyként tekintenek a töltőállomásra, ahol jól láthatóan és hallhatóan dübörög a sufnituning. Egy fekete BMW érkezik vagy nyolcvannal, és áll meg csikorogva, valami ordenáré zene bömböl belőle, húsz év körüli csávó kászálódik elő, a motort járni hagyja, az ajtót meg nyitva, de nem rabolni jött, csak kávézni, pedig már amúgy is remeg valami szintetikus szeméttől, visszaül és füstölve elhajt, Isten óvjon tőle mindenkit a zebrán. Közben azon gondolkodom, hogy kinek jut eszébe éjfélkor autót mosni. A válasz rövid, többeknek. Különös szubkultúra ez, jó, hogy nem vagyok tag a klubban. Ezalatt a Tulaj telefonált egy ismerősének, aki néha taxizik is és aki most már beleugrott a nadrágjába, hogy hazafuvarozzon bennünket. A lestoppolt fiúkhoz hasonlóan ő sem fogad el egy fillért sem. A hozzáállásunk immáron az, hogy kifejezetten szerencsénk volt. Tölthettük volna az éjszakát Zágráb külsőn az autópályán vagy az elkerülőn is. Kifekszem a kertbe egy függőágyba, és bámulom a csillagokat.

Nem tudom, mondtam-e már, de délutánonként néha egy építkezésen dolgozom. Na az még egy érdekes hely, összegyűlik akár a pormacska, a korszak mocska, ahogyan azt a költő oly szépen megfogalmazta. De nem lehet finnyáskodni, kell a pénz, mert jelen állás szerint szeptembertől nagy bajban leszek, és az meg már itt van a nyakunkon, pár napja rohanunk a télbe, rövidülnek a nappalok, kialudtak Szent Iván tüzei. Annak, hogy nehéz ősz elé nézek, már előre örülnek sokan, de az nyilván normális, hogy magam kevésbé. Jó lenne inkább lassan egy kis nyugi. Tizennyolc évet töltöttem el egy munkahelyen, amit szerettem, az életem szerves részévé vált, aztán egyik napról a másikra az utcán találtam magam, mert megszűnt. Csak úgy. Nyolcvan esztendő után. Sokak szégyene ez, már ha egyáltalán szerepel ez a szó a szótárukban. Azt olvastam valahol, hogy a munkahely elvesztésének feldolgozása egyfajta gyászmunka. Egyelőre bírom idegekkel, bár elég sok volt amúgy is a púpomon.

Egyébként meg nincs rossz munka, csak rossz viszonyulás. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy filippínóról, aki elé reggel kitettek egy félkonténernyi halat, hogy válogassa át őket. A faszi egész nap mosolyogva szortírozott, majd este felállt, és hazament a családjához. Aztán másnap újrakezdte. Alighanem tisztában volt vele, hogy mindez, tehát az élet maga, átmeneti állapot. Nem állítom, hogy eljutottam volna a létezés ilyetén magaslatára, de néha azért megtalálom a zent a fekete mosogatóban is, sőt a zenét is.

Így aztán adogatom fel a gerendákat a tetőre, talicskázom, teszem ami jön. Nincs is ezzel semmi gond, ami rettenetes, az az emberanyag, ami körülvesz, tudják, amikor az ember csupán anyag. A reggelizőben a neurológustól az építészen át a nyomdászig sokan megfordulnak a csapatban, csupa érdekes és jóra törekvő ember. Az építkezés viszont olyan, mint ha a szereplők jelentős része egy Bosch-képről szabadult volna frissiben. Mind közül a legellenszenvesebb egy magát ácsnak mondó szellemi és lelki toprongy volt, akitől azóta már szerencsére megváltak. Nagy arccal megjelent, felvette az előleget (soha, de soha ne adjanak senkinek, nyilván önök sem kapnak), majd hetekre eltűnt, a telefont nem vette fel, szétáztatta a megrendelők házát, valamint a milliós tételű faanyagot. Amit meg közben elvégzett, az egy fillért sem ért, az új ács egy hétig javítgatta. Penész, mocsok és dilettáns munka maradt utána, de most jön a java. Amikor a csodálatra méltó türelemmel bíró megrendelők végre kirúgták, még ő követelt pénzt, majd megfenyegette őket, hogy „beletapos a szájukba”. Na ez az a gyökér lumpenproli szöveg, amitől kikészülök. Egy huszonéves senkiről beszélek, akinek a megrendelők a szülei lehetnének, de ez hál’ Istennek nem így alakult. Szegényeket most már sajnálom, még jó, hogy dokumentáltak mindent, a fenyegetés miatt pedig végül más ötleteket elvetve, a rendőrséghez fordultak. Nem mentek le a megye III.-ba, és ezért is tisztelem őket.

Egy mindenes feljegyzései (2. rész)

Mégis hogyan kellene élni? Hát így. Harmóniában, viccesen és rendben. Hamvas is megmondta, mielőtt nekifogsz az írásnak, tégy rendet az asztalodon.

Meg azért is, hogy az asszony és a férje is beállnak dolgozni, hordják a sittet és a szemetet a szemetek után, rendületlenül. Egyik este már nem bírtam nézni, ott maradtam, amíg csak láttam a lapát végét és eltakarítottam mindent, ami még maradt. Azt azért bánom egy kicsit, hogy az arcukat reggel nem láttam, amikor szembesültek a viszonylag tiszta placcal. Délután rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy mi történt, de természetesen nem árultam el magam. Hiszen nem dicséretért vagy pénzért tettem, csupán önzésből. Egyszerűen nem bírtam elviselni magam körül a patkánytanyát, a szétdobált sörösdobozokat, a csikkek százait, az ételmaradékokat, a PUR-habot, a csővégeket, hogy a megrendelők hiába tettek ki hamutartókat és szemeteszsákokat, és hiába kérlelték ezeket a véglényeket. Jó, egy építkezést nem lehet levezényelni a Professzorok Batthyányi Körével, de az igénytelenségnek, a beleszarásnak ez a foka azért mindig meglep. A főgörény távoztával valamivel jobb lett a helyzet, az új ács kifejezetten jó fej, ő sem bírja a szociopatákat.

Engem meg kevesebbet gúnyolnak, mint túltanult értelmességet, bármit is jelentsen ez utóbbi szókapcsolat, amihez még hozzá szokás fűzni, hogy azért bennünk is van értelmesség attól, hogy nem vagyunk pestiek. Na itt tartunk, ezt a tulaj is meg szokta kapni, holott huszonöt éve élnek itt, helyben született gyerekestül. Egyébként ezt az egész felújítást ezen az ötven négyzetméteren egy hónap alatt le lehetett volna zongorázni, és mindenki elégedetten vehetett volna búcsút a másiktól. A megrendelőkön ez igazán nem múlt, de most már csak azért drukkolok, hogy szegények ne menjenek rá, hogy otthont álmodtak maguknak öregségükre.

Na ez van, akármerre nézek, akárkit hallgatok az úgynevezett építőiparról. Aljasság, megbízhatatlanság, lopás, értékelhetetlen erkölcsi, szellemi és szakmai nívó.

Itt maradt nekünk a reszli, megkülönböztetett tisztelet a tagadhatatlanul létező, ám kisszámú kivételnek. És nem csak kicsiben megy ez így. A minap egy másik helyen összefutottam egy nagymenő, milliárdokkal gurigázó cég egyik építésvezetőjével. A státusza nem derült ki rögtön, tekintve hogy éppen árkot ásott. Mivel aznap éppen három embere nem jelent meg, természetesen bármiféle értesítés nélkül. Alighanem igaza van az itt élő méltán híres festőművésznek – akit aztán igazán nehéz elitizmussal vádolni, mivel gazdálkodik, birkákat és lovakat tart, valamint nála kevesen tettek többet a paraszti, népi kultúra felélesztéséért a leszedált Csipkerózsika-álomból –, hogy ez a környék a látszattal ellentétben ezer sebből vérzik, összeomlás-közeli állapotban van. (folyt. köv.)

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 7. számában jelent meg, 2018. június 29-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.