Egy mindenes feljegyzései (5. rész)

Az építkezésen, ahol délutánonként tolom a talicskát, az új ács nagyon rendes ember, és lett egy új segédje, aki szintén. Egyébként meg ahogy az lenni szokott, mára a fél társaság kicserélődött, és ettől jobb a hangulat is. A reggelizőben pedig, ami ugye a fő állásom, legalábbis szeptemberig, a jókedvre eddig sem lehetett panasz. Került egy ügyes szakács is és egy talpraesett pultos lány, kellenek is, mert jövögetnek már a turisták. Sok a biciklis, ami egyrészt jó, mert nem szennyezik a levegőt és többnyire a műfaj szelíd képviselői, ám elég veszélyesek is. Az van ugyanis, hogy ez a táj jelenleg a legfelkapottabb a hazában, még sincs bicikliút. Ennek megfelelően az autósoknak feszt kerülgetni kell az egymás mellett és hosszú oszlopokban közlekedő kimerült sporttársakat, szemből meg dübörög a Man dízel.

Közben meg életemben először feltörtem egy autót. Természetesen a tulajdonos saját kérésére, akinek sikerült bezárnia a slusszkulcsot, valamint a táskáját. Szerencsére egyujjnyira nyitva hagyta az ablakot, így lepattintottam a légterelőt és egy kordondrót segítségével megpiszkáltam a kilincset. Az egész művelet néhány másodpercig tartott, és nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban az eredmény láttán. Még egy szakma vész esetére. Mert talán még nem mondtam, okleveles masszőr is vagyok – mintegy megvalósítva azt a generációmra oly jellemző állapotot, miszerint mindenhez értünk és semmihez sem. A tanfolyam elvégzése után kaptam egy bizonyítványt, magyar, német és valami miatt román nyelven, így aztán ha nagy a baj, még elmehetek Ploiestibe matrózokat dögönyözni. Na de akkora azért csak nem lesz.

Egy mindenes feljegyzései (4. rész)

Nem tudom, mondtam-e már, de délutánonként néha egy építkezésen dolgozom.

A baj inkább most az, hogy a tulajék egyik macskája, a Cirmos félholtan jött haza a minap, szétkapta a szomszéd másként szocializálódott kutyája. Ezekkel a kutyákkal is úgy van valahogy, mint az emberekkel. Ilyenek is, meg olyanok is. A tulaj kutyái például a legnagyobb egyetértésben élnek a macskákkal, míg a szomszédé egy vadbarom. Nagyrészt gyerekkor kérdése ez, azt hiszem. Szóval, a tulajék odavannak most rendesen, erősen kötődnek ehhez az érző lényhez. De még az embereknél maradva jut eszembe erről a szomorúságról az állatorvos úr és a felesége, aki szintén doktor. Fiatalok és kellőképpen őrültek, sugárzik belőlük a tehetség, a lelkiismeretesség és még valami megmagyarázhatatlan, ami különbséget tesz ember és ember között és nem az arany, ahogyan azt az Eldorádó című remek filmben láthattuk. Az állatorvos úr nagyjából úgy néz ki, mint egy jókedvű izlandi halálmetál-zenekar basszusgitárosa (mindez egy kisebb szakáll segítségével alakult így), a doktornő meg szerencsére egyáltalán nem, viszont öröm nézni a harmóniát közöttük. Van három gyerekük, hét kutyájuk, két praxisuk, gazdálkodnak és gyógyítanak, nyilván külön időszámításuk van, napi harminc órával. Mindenesetre az építkezés után olyan, mint ha egy másik bolygón lenne a rendelőjük, ahol megműtötték ezt a szegény cirmost.

A másik kellemes emberközeli élményem a közeli kisvárosban ért. Tartozékokat vettem a sütőhöz, amikről aztán kiderült, hogy nem kompatibilisek a cuccal, sem menet, sem méret nem smakkol, mert a gépezet valami egészen különös rendszerben működne. Másnap viszem vissza a szettet az elkerülőn található Gazda Áruházba, és mondom hogy gáz van, illetve nincs. A Főnök úr, egy jól megtermett fickó szét is tárhatta volna a karját, ezzel jelezve, hogy sajnálja, de nem tehet semmit értem, de ehelyett elkezdte érdekelni a dolog. Vagy fél órát áldozott rám az életéből, kitalálta, megcsinálta én meg olyan boldog lettem hirtelen, mint ha végre összeraktam volna egy nyertes szelvényt a tippmixen. Mert hogy különben többnyire döbbenten nézem a forgatagot magam körül, és szépen záródok befelé, mint esténként a kukacvirág. Közben persze inkább olyan vagyok, mint a százszorszép, átmennek rajtam a fűnyíróval, de reggelre összedrótozom magam. Ugyanakkor jobb hely lenne a világ, ha csupa főnök úrból és csodás állatorvosokból tevődne össze az emberi populáció, de ez ugye vágyálom csupán.

Olvasom, hogy nemcsak az emberiséggel vannak bajok, de még a málnával is. Mi ezt itt nem tapasztaljuk, sőt már vagy negyedszer szüretelünk a reggeliző kertjében, de a probléma állítólag országos. Mert, hogy nem bírja már szegény málna az éghajlatváltozásból eredő kilengéseket, ha meg mégis túlteszi magát rajtuk, akkor nincs, ki leszedje. El is hiszem mind a kettőt, az időjárás egyenesen katasztrofális, ember pedig szinte semmire nincs, százezrek tántorogtak ki a hazából, a közeli kisvárosban például esténként kihaltak az utcák, a fiatalok leléceltek. Azt gondolná az ember, hogy akkor munka viszont lenne doszt, de ennél azért kissé árnyaltabb a kép. A minap elballagtam a munkaügyi hivatalba, vagy hogy hívják, regisztráció céljából, ahol az ügyintéző kisasszony közölte, már most látja, hogy engem képtelenség kiközvetíteni. Most mit csináljak magával – kérdezte –, ajánljam be egy szalaghoz, csöveket gyártani?

Nézem a focivébét, naná. Nem olyan intenzitással, mint régebben, de azért képben vagyok. Még az elején, jóval azelőtt, hogy szétcincálták volna az argentinokat, tehát rendes odds volt rájuk, tettem egy ezrest a horvátokra. Egyelőre szépen teljesítenek, bár a dánok ellen rám hozták a frászt rendesen. Közben figyelem a kommentátorokat, akik nekem ugyanolyan részei a pályának, mint a bíró vagy a szögletzászló. Van az a közvetítői iskola, amelynek képviselőit teljes mértékben hidegen hagyja mindaz, ami a meccsen történik, és mára ez lett a legelterjedtebb. A stílus legkeményebbjeit az sem zökkenti ki a ritmusból, ha éppen ordító gólhelyzet van alakulóban, angyali nyugalommal sorolják, hogy mi minden történt ezerkilencszázharmincnyolcban egy bedobás után.

Egy mindenes feljegyzései (2. rész)

Mégis hogyan kellene élni? Hát így. Harmóniában, viccesen és rendben. Hamvas is megmondta, mielőtt nekifogsz az írásnak, tégy rendet az asztalodon.

Nem tudom, mondtam-e már, de megszállottan fényképezem. Itt aztán van is mit bőven a tájban, de csendéleteket is szívesen rakosgatok össze és portrézni is jó lenne, annyi minden van az arcokon. Kár, hogy a digitális technika és a telefonok kinyírták a fényképész szakmát, hatvan évvel ezelőtt egy olyan kisváros, mint ez a közeli eltartott hármat is, pompás műhelyek épültek, dinasztiák alakultak ki, egyikük leszármazottja most kollégám a reggelizőben. Babahajtogatás meg ilyen hülyeségek persze vannak, de ez már egy másik világ. A fotográfia története is lenyűgöz. Így aztán esténként mostanában A magyar fotó 1840–1989 című albumot nézegetem néhány hosszúlépés mellett. Kiadó a Látóhatár, a szerző Péntek Orsolya. Péntek kiugró tehetség, bitang jó regényeket ír, kitűnő festő, és most meg ez. Robert Capa, André Kertész, Brassai, Munkácsi, micsoda névsor ez már, csupa világsztár, aki mind Magyarországról indult. Személyes kedvencem Munkácsi Márton, nemcsak azért mert Frida Kahlótól Leni Riefenstahlig odafért a világ legérdekesebb nőihez, hanem mert azt találta mondani, hogy gondolkozz, amikor kattintasz. Igen, szem, agy, érzékenység, ez kell. A másik kedvenc Angelo, azaz Funk Pál, miszerint Funk Pinkász. Ő kalandvágyból itthon maradt, ezért aztán el is felejtettük rendesen, holott nem kellett volna. Van egy képe, a címe Somogyi Nusi cigarettával, ezerkilencszázhuszonkettőből. Nos, ebben benne van minden a húszas évekről, pont úgy, ahogy azt F. Scott Fitzgerald megírni méltóztatott. Péntek Orsolya szépen összeszedte ezeket a nagymenőket és korszakos vagányokat és még a mániákus kísérletezőket és dokumentátorokat is, és még a holtig való tanulás őszinte híveként is örülök a műnek. Most pedig kimegyek szódáért. Fröccsöt ásványvízzel sose igyanak.