Egy mindenes feljegyzései (7. rész)

Szathmáry István Pál rajza

A Prazsky Vyber mint előzenekar Csehországban a Rolling Stones előtt, telitalálat. Régi, kipróbált harcosok, már Gustáv Husákék is zargatták őket, akárcsak a másik ikonikus csehszlovák zenei, művészeti társulást, a Plastic People-t. Az egyik tagról láttam egyszer egy dokumentumfilmet a jihlavai fesztiválon, rokonszenves fej. Meg aztán a Stones volt a mindenük, ez lehet itt most nekik Prágában életük napja. Jól is nyomják, kicsit a kitűnő Bizottság együttesre emlékeztető hangulatban és tömörséggel, a helyi arcok meg szépen fújják velük a szövegeket. Ezzel a gesztussal aztán a szervezők el is lőtték a puskaporukat, mert ami a továbbiakat illeti, az világbotrány.

Hirdetés

A kijutás, a becsekkolás és a fizetőeszközhöz jutás megpróbáltatásai után a következőkkel lehetett még szembesülni. A neten ugyan azt írták, hogy a férőhelyek száma ötezer, de ezt senki nem gondolhatta komolyan, ötven az inkább. Nos, a legszerényebb számítások szerint is voltunk vagy hatvanezren, összezsúfolódva a porban és az egyre szignifikánsabb húgyszagban. Amerről bejöttünk, arra nem volt visszaút, körben három méter magas acélkerítés, példásan összerakva. Ha itt kitör a pánik, perceken belül olyan hangulat támad, hogy ahhoz képest a Heysel-stadion lampionos kerti mulatság volt. Vöröskeresztes sátor egy darab. Sörös-vizes-ételes, ahol szemérmetlen áron órák után hozzá lehet jutni valamihez, nem sokkal több. Nettó negyven fok, a vécék előtt kígyózó sorok. Az aljas pofátlanság és a bevarrt zsebűség iskolapéldája vágómarhaként tárolni embereket (nem mintha az állatok iránti tiszteletlenség nem lenne embertelen), akik a tetejébe még nem kevés pénzt is fizettek mindezért. Cserébe jól néztek ki a toronymagasságú kivetítők fölött a naplementében szálldosó repülőgépek.

Egy mindenes feljegyzései (6. rész)

Az a csodálatosan vegyes közönség, amelyről Hrabal úr oly szépen emlékezett meg műveiben, olyan mint ha már félig-meddig el is tűnt volna.

Aztán végre baromi nagy robaj (Big Bang mintegy), karon áll a szőr, az összes tortúra feledésbe merül, és akkor most a Brown sugar vagy a Start me up a nyitány vajon, ez már csak a kérdés. Naná, hogy a Street fighting man és vele a szokásos különös és megmagyarázhatatlan érzés, a boldogságféle, hogy igen és hogy már megint, ami engem csak a Stonesnál és Manu Chaónál fog el, ki tudja miért, holott jó sok zenekart hallottam, láttam már életemben. Mick (73) körbeszáguldja a színpadot, Keith vigyorog, mint a vadalma, Ronnie dettó, Charlie meg kissé kataton módon püföl, de ő már húszévesen is így nézett ki.

Mick megeresztett egy egészséges Ahoj prahóóót, kitért a sörökre, majd belecsaptak az It’s only rock ’n roll (But i like it) című örökzöldbe, ami ugye egyfajta kvintesszenciája a lét elviselhetetlen könnyűségének, ugyanakkor világossá vált, hogy bár már a második dalnál fokozhatatlannak tűnik az egész, lesz itt még minden, mint a búcsúban. Közben Mick, a felejthetetlen Havel úr jóbarátja az iránt tanúsított határozott érdeklődést, hogy a környező országokból is érkeztek-e látogatók, (a „Hungary”-nál hatalmas üvöltés formájában kapta a választ), majd elbeszélgetett kicsit a csehekkel, mert ugye régi kapcsolat ez, a zenekar éppen ötödször ejtette útba a várost. Néhány csúcspont még a teljesség igénye nélkül: a Like a Rolling Stone Dylantől, amit immár ki tudja, hányadik generáció hétpróbás tagjai éreznek teljes mértékben magukénak. A Sympathy for the devil úgy valahol középtájt, irgalmatlan huhogással persze. A You can’t (hey) always get what you want, amikor először villantak a fantasztikus session zenészek. Meglepetésemre az általam legkevésbé kedvelt Stones-korszak zászlóshajója, a Miss you, amiből olyan funkot rittyentettek, hogy kettéállt a fülem. A Paint it black, amiből úgy áradtak az áldott emlékezetű hatvanas évek, akár csak a Gimmie shelterből, amiben most valami eszelős éneklés kerekedett a hagyományosan döbbenetes vokalistának (ezúttal Sasha Allennek hívták a hölgyet) is köszönhetően. Mielőtt azon kapnám magam, hogy felsorolom a teljes listát, most abbahagyom.

A Rolling Stoneson nem fog az idő, 70 éves tinik a színpadon

Bármily hihetetlen, ismét megmutatták, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan.

A vége a Satisfaction, aztán indulás hazafelé. Mind a hatvanezren, egy irányba, néhány metrókocsi segítségével. Maga a pokol. Egy csávó lába beszorul a szerelvény és a peron közé, valahogy kihúzzuk anélkül, hogy eltörnénk neki. Érzem, ahogy közeledik egy markáns pánikroham a nyomorult lumbágóm mellé, ha ezek ketten kezet fognak, kinyúlok menten, de az egyre fogyó oxigén után kapkodva valahogy sikerül elhessegetnem a kínzó gondolatot, hogy mi lenne, ha ez a cucc most egy nagy fékezés kíséretében leállna, pláne ha kigyulladna, mint az egyszeri hármas metró az alagútban. Negyven perc a csőben, és megúszom. Egymás után elszívok három cigit, és eladnám a húgomat egy sörért. De nincs húgom, és minden zárva. Majd csak lesz valahogy.

Másnap reggel elhagyom Arany Prágát, a kertek alatt sikerül kikerülnöm a rettenetes D1-es autópályát, a mellékútról néha rálátok a dugókra, tisztára mint Godard Weekendjében, a fogyasztói-civilizációs csőd kapujában. Van még egy napom, a hegyek közé menekülök egy víkendházba. Este átjönnek a szomszédok. Mindenki hoz valami ételt. Sört nem hoznak, minden háznál van egy csapravert huszonöt literes hordó, el is fogy egy hosszú hétvége alatt. Ez a mostani pedig elég hosszúnak ígérkezik Cirill és Metód, meg talán még Husz János miatt is. Ez elég vicces, hiszen a cseh állítólag Európa legateistább nemzete. A legendás és többek szerint az átlag feletti sörfogyasztásból eredeztethető cseh kedély viszont a régi, az meg még plusz rátesz egy lapáttal, hogy gyakorlatilag legális a marihuána fogyasztása, legalábbis nem kriminalizálták. Jártam olyan helyen, ahol konkrétan egy 60 literes szemeteszsákban tartották a bogákat. Így tehát a csehek csak az autóikban feszkóznak, nyilván mert ott aztán se sör, se fű, se tolerancia. Szép kis este kerekedik megint, mint itt mindig, a végén elmélyülten nézegetjük a kacsákat. Reggel búcsú, vár a munka, az út meg hosszú, pláne így, hogy hiába van matricám, bojkottálom a D1-et. Gyönyörű tájakon autózom teljesen stresszmentesen, mint Rudolf Hrusinsky a Skodájában Menzel úr filmjében, át a számomra oly kedves Jihlaván és az igazi Trebitschen, erdőkben, halastavak mentén, csak jóval Brno után megyek fel a pályára. Fülemben Dvorák és Smetana, valamint a Midnight rambler a Stonestól. Pápánál már nagyon éhes vagyok, régebben sokat jártam oda, így emlékeztem egy jó kis vendéglőre. Veszélyes emlékek az ilyenek, néhány év alatt sok minden változhat.

Azóta teljesen átalakították a belvárost, kóválygok egy ideig körbe-körbe, de aztán csak megtalálom. Kicsörlőzöm magam az autóból a deréknél valamivel hegyesebb szögben bevánszorgok és megkérdezem, merre van a kerthelyiség, ahol rá is gyújthatok ebéd után. Mutatják, de közlik, hogy asztalnál ott sem lehet, csak egy sarokban. Sarkon is fordulok, nálam ezzel az asztalnál meg is haltak, ahogy a Mátyás pince egykori prímása mondta Yehudi Menuhinról. Tényleg mindent megértek, de ha túltolják, attól rosszul vagyok. Inkább kibírom Noszlopig, nem is baj, a velős pacal kiváló, Anthony Bourdain is bírná. Most olvasom az A konyhafőnök vallomásai című könyvét, szenzációs. Ez áll a fülszövegben, és amikor beljebb jutok, látom is, hogy igaz : „Tisztelgés a vendéglátás zsoldosai előtt, akiknek mindig csak egy dobásuk van, a következő. Ha elképzeli az éttermet, ahol a konyhán Jack Kerouac, Quentin Tarantino, Hunter S. Thompson és Tom Wolfe készíti önnek a vacsorát, megtudja, miről is szól ez a könyv.” És lőn, legfeljebb Charles Bukowskit tetszettek kifelejteni a személyzetből, mint Majmunka a majorannát a húslevesből. A rock and roll séf rendesen odatette magát, mint mindig. Ja, jut eszembe még a Stonesról: amit az egyik szakács, Tom Wolfe mondott egykoron az akkor még ifjú és bohókás Miki bácsiékról, magam pedig gyakran idézgettem az egyébként teljesen felesleges Beatles- vagy Stones-viták során, amelyekben egyetlen helyes válasz van, hogy mindkettő. Azt hiszem, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című alapműben hangzik el, hogy amíg például a Beatles meg akarja fogni a kezedet, addig a Stones fel akarja gyújtani a városodat. Így bizony, fivéreim és nővéreim, a főzés egy nagyterpesz. (folyt. köv.)

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.