Szünnap a reggelizőben, ezúttal ki is használom. Elhúzok egy strandra, vagy inkább termálfürdőbe. Nem mondom meg, hogy melyikbe az ezer közül, mert itt még nyugi van és a saját jól felfogott érdekem, hogy legalább egy darabig még így is maradjon. Aztán úgyis megtalálják ezt a strandot is, és itt elkezdődik egymás taposása üvöltve, úgyis mint nyaralás, kikapcsolódás, feltöltődés, meg ilyenek. Hétköznap van ráadásul, így csupán két dolog zavar bele az idillbe.
Az egyik a szünet nélkül bömbölő kereskedelmi rádió, aminek már a nevétől is kilel a hideg. Igaz, ez az adó egy fokkal jobb a tavalyi választásuknál, bár azt nehéz lett volna alulmúlni. Ebből legalább óránként előbukkan valami hallgatható a múlt századból. Rengeteg az ismétlés, a zöme meg pont az a rettenet, ami ellen zászlót bontottunk a nyolcvanas években. De ez már az égvilágon senkit, de senkit nem érdekel, nagy massza lett az egész, pont úgy, ahogyan azt a zeneipar eltervezte. Fogyassz, és helló.
A médiaiparban az egyik legkénkövesebb hazugság, hogy a kereslet határozza meg a kínálatot. Lefordítom: azért tombol a gyökér latrinabulvár, az igénytelenség és a borzalmas ízlés, mert erre mutatkozik igény. Holott ez éppen fordítva van. Lenne.
A másik probléma a cigiző hely kialakítása, amit egyébként – ahogy elnézem – rajtam kívül kevesen preferálnak. Holott ez egy strandon nem biztos, hogy ördögtől való, legalábbis addig, míg a sutyerákok nem jutnak el az egyedfejlődés azon fokára, ahol és amikor a csikkek összeszedése evidencia. Azt a barmot viszont, aki a dohányzásra legalkalmasabbnak látszó helyet a nemzetközi vattacukorárus közvetlen szomszédságában vélte felfedezni, kiültetném néhány napra a darazsak közé. Egyik kezemben a doboz a halottat alakító Lacival a fedélen, a másikban kalcium, megyek a cukros csávó mellé. Végül is szegről-végről kolléga.
Egyébként minden zsír, érzem ahogy a víz viszi ki belőlem a nem jót. Rá tudnék szokni. Nézegetem az egyre szaporodó vakondtúrásokat. Itt is láttam egy plakátot, Krtek (a kisvakond) turnéban van, a nadrágjáról szóló sztorival szórakoztatja a gyerekeket. Közben szinte hallom, ahogy hasad a tudatom, mint egy kiszolgált lepedő. A teljes bizalomvesztés és egy akut burning out szélén táncolok halált, véresen komolyan, mint egy tangó maga, közben persze tudom, hogy így meg nem érdemes élni.
Egy mindenes feljegyzései (8. rész)
Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.
Egyre komolyabban foglalkoztat a kivándorlás gondolata. Felrajzolok egy kartonra egy csukott ajtót. Ez az, ami bezáródott ugye. És ha egy becsukódik, kinyílik három másik. Ladies and Gentlemen, The Doors. Jim Morrison William Blake sírján teker egy spanglit. Felvázolom a perspektívákat, amiket azóta gyűjtöttem össze, mióta elveszítettem a munkahelyemet.
Mindegyik vagány, méltó és megtisztelő, összességükben pedig nagyjából elegendőek az összeomláshoz. Mindenesetre kitárom ezeket a nyílászárókat, legalább lesz egy kis huzat ebben a kánikulában. Merthogy most az jött a monszun után. Valaki, akivel hajdanán sajnos néha egy asztalnál ültem, azt találta mondani a volt munkatársairól – természetesen a keresztény tanok szellemében – hogy menjenek el masszőrnek, vagy autófényezőnek.
Nem is rossz gondolat, az előbbiről papírom és engedélyem van és gyógyítani jó. Hopp, egy ajtó. Utóbbit még megfontolom, az sem lehet rossz, ha az ember jól csinálja, mindenesetre jobb, mint valaki mást fényezni, pláne szociopataként. Győzni, majd a kijózanodás után nem nagyvonalúnak lenni, jellemhiba. Esetünkben, ami nem elszigetelt, de nem is általános, olyan ösztönök törtek elő a mélyből, amelyek nagy részét már a cromagnoni korszakunkban magunk mögött hagytunk. Némelyik torzulás persze igen makacs, mint egy ronda trópusi betegség.
Egy mindenes feljegyzései (5. rész)
Olyan vagyok, mint a százszorszép, átmennek rajtam a fűnyíróval, de reggelre összedrótozom magam.
Apróságok ezek, mégis oly jellemzőek. Néha elúszunk kicsit a sok mindennel, ilyenkor a tulajék próbálnak beugrókat szerezni. Például füvet nyírni. Megbeszélik, majd az illető természetesen nem jön. Nem szól. Nem telefonál. És ez a normális, senki nem csodálkozik. A másik ugyan jön sok pénzért, majd amikor nem kap többet a kialkudottnál, fenyegetőzik. És persze még életében nem adózott. Nem járult hozzá egy fillérrel sem az óvodához, az iskolához, a játszótérhez, az úthoz. Mindezeket természetesnek veszi és szid mindenkit, mint a bokrot.
Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia. Na, amikor majd ezek egymásnak feszülnek és átlibbennek disztópiából jelen időbe, az lesz a szép világ. Addig is, a boldogság és az öröm kísérletező kedvű kutatói titkos kis szeánszokat tartanak a maguk gyönyörűségére, ott ahová nem hallatszik be a hörgés, az abszurd háborús retorika és a zsalugáterekről visszapattan a gyűlölet, a frusztráció és a sötétség.
Mi a séffel néha műszak után maradunk a konyhában és főzünk a magunk gyönyörűségére. Kitalálunk ezt-azt. Ilyen volt például a fülsaláta. A felcsíkozott, ropogósra sütött forró sertésfül a hideg salátaágyon, még egy kis sárga bélű görögdinnye is jutott bele. A baszkok biztos bírnák. A dinnyéből tálaláskor a pacal alá is jutott, az is komoly. Nem mindenáron megyünk rá a furcsára, a bundás kenyér tzatzikivel ugyanolyan király, mint a gyömbéres, fokhagymás, rozmaringos kacsacomb, amikor a végén csúnyán nézel rá, és a hús ijedtében leesik a csontról.
Ezzel a sráccal kéne valamit nyitni (hoppácska, a második ajtó), egy bisztrókonyhát menüvel és mondjuk három asztallal és take away szendvicsek a melósoknak és a boltos kisasszonyoknak, vagy egy track foodot, és bejárni a hazát, vagy egy lakáséttermet, mert főzni nem akármilyen létforma. Egy rendes csapatot összehozni egy olyan helyzetben, amikor szakácsot keresnek akkor is, ha nem szakács, mert már az összes fakezű is valami hüttében tolja, hogy aztán egy lepukkant Audi hatosból zúzza a tuctucot a kisvárosi főutcán, persze van olyan embert próbáló, mint összetákolni egy rock and roll bandát.
Egy mindenes feljegyzései (2. rész)
Mégis hogyan kellene élni? Hát így. Harmóniában, viccesen és rendben. Hamvas is megmondta, mielőtt nekifogsz az írásnak, tégy rendet az asztalodon.
Nézzük, hogy csinálta ezt az egyik legnagyobb, Anthony Bourdain, vendégszöveg jön a vendéglátásról : „A Supper Club után Stevennel mint helyettesemmel élmény volt személyzetet keresni. Úgy éreztem magam, mint Lee Marvin a Piszkos tizenkettőben. Steven játszotta Ernest Borgnine-t. Összeültünk és megbeszéltük, kit tudnánk elérni. Ki az, aki paranoiás és még mindig magában beszél de munkaképes? Kit lehet elcsalni egy másik helyről? (Mennyire boldog ott, ahol van? Mennyit fizetnek neki?) Kik azok a lojális részmunkaidősök vagy szabadúszók, akik a partikon dolgoztak A Supper Clubban? Kinek marad szabad az estéje, miután lelépett a Le Bernandinból? Ki tudja magát összeszedni, ki tud időben megjelenni, befogni a száját és azt csinálni, amit kell, akkor is, ha reggelente meztelenül, a saját okádékában ébred a fürdőszoba hideg kövén? Steven feltérképezte a fejében lévő telefonkönyvet. Ketten indultunk a titkos embervadászatra, melynek során sokszor teljesen kipucoltuk a rivális konyhákat. Nagyon szerettem az első interjúkat, amikor újra találkoztam a régi haverokkal, az új felfedezettekkel, a pszichopata grillezők szedett-vedett csapatával, az alkoholista garde mangerekkel, a mocskos szájú szószos csajokkal, az ecuadori tésztafőzőkkel, az elborult agyú cukrászokkal, vagy a szakáccsal, aki azt gondolta, hogy Sylvester Stallone megfigyelés alatt tartja.”
Így. És persze bukni is lehet, sőt szabad, ha keményen dolgoztunk, jó pénzt kerestünk és kiválóan szórakoztunk. Valahogy ekképp: „One Five persze megfeküdt. Nem segített a szórakoztatás sem. Olyan zenei attrakciókat szerződtettünk, amibe Joe Franklin is belepirult volna. Félkarú zongoristákat, nyolcvanéves kabaréénekeseket, üvegrepesztően orrhangú, Broadwayre vágyó szólistákat, reménytelen jódlizókat. A vendégek bejöttek a csodálatos forgóajtón, megpillantották ezeket az alakokat, akik jugoszláv akcentussal, teli torokból üvöltötték a New York, New Yorkot, és ugyanazzal a lendülettel ki is fordultak.”
Úgy tűnik, az utcai kecsegeárusítás sem teljesen reménytelen, de olvasás állj, stooooop, ahogy Donald Sutherland mondta a tank tetején a Kelly hőseiben. A pultos lány üzen, hogy egy gyík beköltözött az egyik vendégszobába.
A sorozat többi részét itt olvashatja. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 12. számában jelent meg, 2018. augusztus 3-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti.
