Egy mindenes feljegyzései (10. rész)

Szathmáry István Pál rajza

A gyík egy komódon tartózkodott, azzal az attitűddel, hogy ő tulajdonképpen ott sincs. A gyíkoknak nagyon megy ez. Nekem is. I’m the Lizard King, I can’t do anything. Szép példány, zöld, némi kék és sárga cifrázással.

Hirdetés

Jóban vagyok velük, amikor még mindennap jártam fel a pincéhez, az egyikük engedte, hogy simogassam. A pultos lány felfüggesztette a takarítást, és nem is tervezte a folytatást az állat társaságában, ráadásul a barátja is elég tanácstalannak tűnt. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy besöpörjek néhány elismerő pillantást és a tettek mezejére léptem. Miközben rövid előadást tartottam arról, hogy amennyiben lehetséges, soha ne kapkodjunk a gyík farkához, lassan közelítettem a jószághoz. Tudtam, hogy ha elszúrom, mint a felhők a holdfogyatkozást, az állatka az első adandó alkalommal felbukkan egy vendég kispárnáján, és rohanhatok az éjszaka közepén a sikoltozás irányába.

Előfordul az ilyesmi, aludtam én már gekkókkal is, és egyszer Dalmáciában találtunk egy skorpiót az ágy alatt. A szállásadó nem rendült meg különösebben, csak annyit fűzött hozzá, hogy kis skorpió kis gond, nagy skorpió nagy gond. Ez itt egyelőre jóval biztonságosabb vidék, sem skorpió, sem medúza, sem cápa. A gyík viszont ott figyelt bájos kis szemecskéivel, így aztán az egyik kezemmel hirtelen letakartam, a másikkal alányúltam, máris ott fickándozott a tenyeremben, és indult a szabadság felé.

A vendégek egyébként szinte kivétel nélkül nagyon helyes fejek. Néha persze belefut az ember olyanokba is, akiknek semmi sem jó ezen a világon, de nem ez a jellemző. Hanem inkább az, hogy a hely és az ő szelleme megtalálja a látogatóit és viszont. Nemrég járt itt például egy amerikai–mexikói srác, aki mexikói éttermeket üzemeltet Budapesten, és órákig lehetett vele csevegni Frida Kahlóról, a szintén kissé szürreális Trumpról és a salsáról.

Egy mindenes feljegyzései (8. rész) – Magyar Hang

Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.

A reggeliző közönsége már kissé összetettebb, de ez is jó. Ellenkező esetben elég unalmas hely lenne a Föld. Amerika például biztosan nem uncsi. Én nem tudom, sajnos sosem jártam ott, de valahogy úgy képzelem – filmekből és könyvekből persze –, hogy ezerféle lehet.

Erről jut eszembe, azt olvastam, Robert Redford felhagy a filmezéssel. Nyolcvanegy éves, ez lehet az oka. Öregedni is meg kellene tanulni hamarosan, mert aztán jön a pánik meg minden. Érdekes, hogy színészként soha nem kapott például Oscar-díjat, rendezőként viszont igen. Holott akadt néhány nagy dobása, én mondjuk a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című kultmozit nagyon bírtam, Redford meg remek brandet épített a névből.

Sundance lett a fesztiváljának a neve, aztán meg a tévéjéé is, ahol pompás független filmeket lehetett nézegetni a világ minden tájáról. Mígnem egyik napról a másikra eltűnt a csomagból, amit „választottam” – gondolom, én néztem egyedül az egész környéken. Felbukkant viszont egy másik kis gyöngyszem, a Shorts Tv. Mint a neve is jelzi, rövidfilmeket tolnak 0–24-ben, szintén szerte a világból, reklámok és mindenféle agymosás nélkül. Művészet, valamint mankó a világ megismeréséhez. Szuper.

Egy haverom elment a munkaügyi hivatalba, merthogy megszűnt az állása, az addigi, amiről azt gondolta tévesen, hogy onnan megy majd nyugdíjba, ha megéri. Na, ott is érdemes lenne forgatni, mondjuk egy ilyen csávó kálváriájáról, miközben megy a duma arról, hogy aki dolgozni akar, az tud is. Eleve a hangulat elég vidám, ahogy aláznak és oktatnak.

Aztán hamar kiderül, emberünk túlképzett, bármit is jelentsen ez. Nem baj, gondolja, cserébe nyitott, érdeklődő, és a holtig való tanulás őszinte híve. A harmadik alkalomra visz is magával egy paksamétát a hamarosan induló felnőttképzésekről, benne csupa érdekes dologról, szakács, fotográfus, kályhás, ilyenek, amiket a neten szedett össze, csak úgy magától, mert értesítést, azt nem kapott, bár szépen kérte.

Gyorsan kiderül viszont az is, hogy olyan tanfolyam, amit konkrétan ez a területi hivatal is támogatna, alig akad. Talán a szakácsképzés, ha a három hónapon belül, amíg jár az alamizsna, lesz elég jelentkező. Na, ez az egyik baj. Hogy azon a tájon, ahol lasszóval fogják a szakácsokat, és már a nem szakács is jó szakács lenne jó pénzért, ez egyáltalán felmerülhet.

A másik baj nagyobb. Egy ilyen képzés saját erőből rohadt drága, egy munkanélkülinek pedig megfizethetetlen, az állami támogatás mellett viszont nem mehetsz el dolgozni. Akkor miből élsz fél-egy évig? Jó, mi? Yossarian a bombázótisztnek. Esetleg addig is beleszürkülhetsz a feketegazdaságba. Aki ezt a szisztémát felállította, az dilettáns kretén vagy cinikus barom, esetleg együtt a kettő.

Én még elvagyok, de mindenesetre nem árt felkészülni. Addig is Áron, a séf érkezik egy kis véres hurkából, szaftos csirkemellből, karamellizált lilahagymából és fügecsatniból álló ízelítővel. Pompás. Cserébe megkapja tőlem a szokásos Anthony Bourdain-idézetét, ezúttal arra az esetre, ha Japánba vetné a sorsa gömbhalat pucolni: „A metró éjjel fél tizenkettőkor bezárt, és mintha egész Tokió taxira várt volna. Philippe elmagyarázta, mielőtt otthagyott a Ropponginál, hogy jóformán bármelyik rendőrtől lehet kölcsönkérni, ha az ember részeg és elköltötte az összes pénzét. A japán gondolkodásmód szerint elképzelhetetlen, hogy az ember másnap nem jön vissza megadni a tartozását”. Szolgálunk és bízunk.

Egy mindenes feljegyzései (9. rész) – Magyar Hang

Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.

Közben meg belecsöppentem egy forgatásba, jelesül Buvári Tamás független filmjébe. Én az előző filmjét is szerettem, ez a történet meg egy elhívott, látomásos lányról szól, aki itt élt ezen a környéken a harmincas, negyvenes években, én az apját játszom. A lányos apa szerepe talán menni fog. Jól érzem magam velük, a légkör családias, és már megint egy csomó érdekes és tehetséges ember van körülöttem, ami felettébb inspiráló.

Estére már csak vánszorgok a negyven fokban, még locsolok a kertben, megetetem a kutyákat és a macskákat, és olvasok, mert az alvás nehezen megy. Most például verset. Merthogy a dolgok feszt összecsengenek, ha akarod, ha nem. Volt idő, amikor ilyenkor augusztusban már javában készülődtem a szarajevói filmfesztiválra. Hogy látom-e még valaha a Várost, az igencsak kérdéses, viszont a múlt hónapban jött a hír, hogy meghalt Hatidza Mehmedovic, a srebrenicai anyák szervezetének elnöke. Mile Stojic, szarajevóban élő boszniai horvát költő írt az emlékére egy verset, Fenyvesi Ottó fordította magyarra, a Literán olvasható. Ez a vége:

Így álmodik Hatidza
az üres srebrenicai házban,
a kietlen Boszniában,
kopár szívünkben,
miközben a holdfény
az iszonyat ezüst szirmaival
beragyogja három fenyőfáját.

Hirdetés

Szép, nem? A három fenyő a férje és a két fia. (folyt. köv.)

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 13. számában jelent meg, 2018. augusztus 10-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 13. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.