Egy mindenes feljegyzései (12. rész)

Szathmáry István Pál rajza

Tovább tombol a hőség, meg lehet vadulni. Van, aki meg is teszi. Megy a feszkó rendesen, mindenki mindenki ellen. Néha elüldögél itt egy csávó egy rozéfröccsel, aki jól hallhatóan mindenhez ért a norvég legeltetési módszertől a francia konyháig, rá többen pályáznak. A strandbüfében szépen szalad az idő, tornyokban érkeznek a mosatlanok, hamar ránk esteledik. A sátramból átköltöztem a főnök egyik vendégházába, ami részéről a bizalom jele, nyilván látta rajtam, hogy nem fogok megpucolni a csillárral, nekem meg jelentősen javított a komfortérzetemen.

Hirdetés

Cserébe az egyik szabadnapomon elbíbelődök a kertben, a ház körül. Befogadtam egy macskakölyköt, illetve hát egy kölyök macskát, remekül szórakozunk. Gondolom, ő is, mert nem akar továbbállni. És jóval többet feltételezek róla annál, mint hogy pusztán kiszolgáló személyzetként tekintene rám. A macskák csodálatos lények, ez meg itt mellettem a hintaágyon különösen.

Zenét hallgatunk, most éppen David Bowie-t, jól passzol a csillagos éghez. Már amennyiben ő volt az a földönkívüli, aki maradéktalanul beteljesítette a saját mítoszát. Ez itt éppen egy dupla cd (én még többnyire cédézek), nemrég adta ki a Warner, a címe Welcome to the Blackout, és egy ’78-as londoni koncertet tartalmaz. A borító nincs túlgondolva, minden csupa fekete, fehér és szürke, a művész is látható rajta, a Sovány Szőke Herceg korszakából.

Ennek megfelelően a kezdés igencsak durva a Warszawával és a Heroes-szal, húzós tételek, és pontosan tükrözik a hangulatomat. Na mindegy is, jön még kutyára a Ziggy stardust, a Suffragette city és a Rebel rebel. A Warszawa egyébként a lengyel táj Andrzej Wajda-i mélységű rekonstrukciója, és azon a káprázatos lemezen (Low) volt még három hosszú instrumentális szám – és ez már akkoriban is nagy bátorságra vallott. Kelet- és Nyugat-Berlint idézték meg, „elvágva a külvilágtól, a művészettől és a kultúrától, a megtorlás reménye nélküli haldoklásban”.

A minap összehaverkodtam a főnök egyik szomszédjával. Éppen az olajszagot próbáltam eltávolítani magamról a kerti zuhanynál, amikor a kerítésen átsandítva ipari mennyiségű paradicsomot pillantottam meg, a palánták, bokrok, fák között pedig egy rokonszenves hatvan körüli fickót, amint erősen vakarta a fejét.

– Gyönyörűek – így kezdeményeztem társalgást.
– Azok – jött a vidám válasz –, csak éppen túltermelés mutatkozik. Jöjjön át este, ha van kedve, és vigyen belőle.

Egy mindenes feljegyzései (9. rész) – Magyar Hang

Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.

Átmentem egy hatos karton krusoviceivel. Megtekintettük a paradicsomözönt, aztán leültünk a teraszára. Van az úgy, bár ritkán, hogy elég flottul megy a barátkozás. Hamarosan meg is ajándékozott egy történettel. Mely szerint nemrégiben egy ismert és művelt hölgy éppen az unokáival múlatta az időt, amikor a következő kérdést vélte elhangozni irányukból: „Nagyi, kik azok a vizigótok?” Kicsit ugyan elcsodálkozott a hirtelen támadt történelmi érdeklődés hallatán, de aztán összeszedte minden emlékét az adott népcsoportról, és a biztonság kedvéért még a Római Birodalmat is érintette, majd elégedetten várta a reakciót. Ami azonnal meg is érkezett: „Mindez nagyon érdekes volt, de most akkor megadnád végre a wifi -kódod?” Így. Ezzel el voltunk egy darabig, aztán ötletem támadt:

–Tudod, mi legyen ezzel a rengeteg paradicsommal? Főzzük be, mint a nápolyiak. Segítek.
–Miért, ők hogy csinálják?

Van olyan állapot, amikor már két sörtől is okosra issza magát az ember, így hát belecsaptam, mint a nagyi a vizigótokba. Na az úgy van, hogy a nápolyiak többsége bent lakik a város központjában, ahol azért bajos paradicsomot ültetni, legalábbis a kívánt mennyiségben. Ezért aztán aki csak tud, a város környékén élő földműveseknél foglal magának paradicsomsorokat. Már tavasszal megalkusznak, mindenki boldog.

Egy mindenes feljegyzései (7. rész) – Magyar Hang

Mick (73) körbeszáguldja a színpadot, Keith vigyorog, mint a vadalma, Ronnie dettó, Charlie meg kissé kataton módon püföl.

És a legkeményebb paradicsomrajongóknak ezzel nyár végéig meg is van a vasárnapi programjuk, rendszeresen kijárnak ellenőrizni a növény állapotát. A szüretre aztán az egész család felvonul, a gyerekeknek sincs kegyelem, súlyosbító körülményként kora hajnalban kezdenek, hogy ne főjenek szét a napon. És miután hazahordták a zsákmányt, a nők nekiálltak a hámozásnak, főzésnek, majd az üvegek megtöltésének. Mindeközben a férfiak bitang nagy üstöket hordtak az utcára, alájuk gyújtottak, és azokban hevítették a szósszal teli üvegeket. A szomszédság sorra járult a régi lepedőkkel kibélelt edényekhez, és ez így ment, amíg mindenki sorra nem került.

Végül, de nem utolsósorban kihordták az asztalokat, székeket az utcára, megpakolták étellel és borral, és beszélgettek, azzal a dialektussal, amit rajtuk kívül senki sem ért. Szóval, paradicsom van doszt, kell még hagyma, fokhagyma, sárgarépa, szárzeller, só, cukor, bazsalikom, oregánó, olívaolaj, oszt jónapot, tolhatjuk. Télen boldog leszel. Ebben maradtunk. Megittuk a söreinket, és visszaballagtam a vackomra a macskához.

Nehezen alszom el, és éjszaka is gyakran felébredek. Bámulom a plafont. Azon gondolkodom, hogy a művészet néha veszélyes is lehet. Van olyan kiállítás, ahol a szobrász bevonja a látogatókat a tárlatba, műalkotásokat készít belőlük. És ez jó. Kivéve, ha az ember feje beleszorul egy vödörbe. Nemrég meg egy portugál múzeumban egy olasz férfi egy brit–indiai művész kiállításán eltűnt az univerzumban. Pontosabban az történt, hogy belezuhant egy két és fél méter mély, fekete lyukat ábrázoló feketelyuk-installációba. De már jobban van.

Egy mindenes feljegyzései (8. rész) – Magyar Hang

Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.

Bementem a közeli kisvárosba ügyeket intézni, okmányiroda, kormányablak, ilyesmik. Mivel lejárt a jogosítványom, arra számítottam rámegy a fél napom. Úgy tíz perc alatt végeztek velem az ott dolgozó hölgyek. Csinosan, kedvesen, mosolyogva, szakszerűen. Nyilván vannak még a bürokráciának rém idegesítő útvesztői, de ezeket nem itt állították fel.

Vidáman lépek ki a napfénybe, az ember kevéssel is beéri, ha az a legtöbb, amit idegenek adhatnak egymásnak. Ott meg, a napfényben azt látom, hogy a település, ami legfeljebb piacnapokon vagy hűvös nyári időben mutat városra emlékeztető jeleket, most hemzseg a turistáktól. Holott olyan igazán sok látnivaló azért nincsen. A fene sem tudja, ki, miért, mikor és mire gerjed. Kiülök egy teraszra egy presszóra, ami mostanában a legtöbb helyen ristrettóvá rövidült, és nézem, ahogy korzóznak. Semmit nem tudunk senkiről.

Hirdetés

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 15. számában jelent meg, 2018. augusztus 24-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.