Egy mindenes feljegyzései (14. rész)

Szathmáry István Pál rajza

Sötétség reggel, délben, este. Dörgés, villámlás, felhőszakadás. Így ért tetten a meteorológiai ősz. Pont úgy, ahogyan faképnél hagyott a nyár. Ami, mint egy jó ideje már, mintha nem is lett volna. Summer’s almost gone, a Doorstól, az való ide. A strand még nyitva tart néhány napig, de már szétszéledtek az emberek. A büfé is tartja magát még egy darabig, előmerészkednek a helyi arcok. A személyzetet elfújta a keleti szél, ami felkorbácsolja a hullámokat, neki a nádasnak és a partnak, a vízcseppekkel cicázik egy kicsit a levegőben, a kikötött ladikokat meghimbálja, a nyáresti kalandokat meg besöpri a hulló levelek mellé a sarokba. A munkatársaim egy részének elkezdődött az iskola, másoknak pedig a szüret.

Hirdetés

Magam maradtam, illetve hát a macska rákapott arra, hogy lekísérjen. Hamar rájött arra is, hogy a horgászoktól mindig kinéz néhány sneci. Jó, legyen küsz. Aranyélet, az van nekünk. Néha leállok beszélgetni egy-egy ráérősebb fröccsöző vendéggel, fociról, halakról. A futball nagy mágia, az egyébként teljesen érdektelen, unalmas és korrupt része is foglalkoztatja azokat, akiket még gyerekként magával rántott. Márpedig az én korosztályom elvarázsoltjait napi tíz óra kíméletlen hajtás után úgy kellett hazacibálni a ligetekből, mezőkről vagy az utcáról, koszosan, több sebből vérezve. Az villan most be, hogy elég sokáig nyűttem egy-egy tornacipőt, ha kinőttem az éppen aktuális darabot, anyám levágta az elejét felül, ott, ahol az a kis műanyag rész volt. Így aztán hamar megtanultam, hogy spiccel, vö. csőrrel csak a legvégső esetben nyüstöljük a bőrt. Azt hiszem, technikailag elég képzett lettem.

Áll velem szemben a pultnál egy férfi, olyan ötvenes, láttam párszor a nyáron tengózni a tűző napon, ügyes, kitartó és szenvedélyes. Nem az a fajta, aki leordítja a fejedet, ha elszúrsz valamit, nem bír veszíteni és még sunyi is a tetejébe, de azért van benne tűz. Látja, hogy az egyik sportcsatornán ismétlés megy éppen az árlista mellé kifüggesztett lapostévén. Kérdezi, hogy láttam-e meccseket mostanában, mondom neki, hogy igen. Huszti labdarúgóra tereli a szót, nagyon nincs vele kibékülve.

Egy mindenes feljegyzései (12. rész) – Magyar Hang

Tovább tombol a hőség, meg lehet vadulni. Van, aki meg is teszi. Megy a feszkó rendesen, mindenki mindenki ellen.

– Sose szerettem – kezdi egy coming outtal –, még ebben a mai pszichopata fociban is feltűnő az alattomossága. Benne van a játékában ugye, ahogy a szpíker fogalmazott. Na, erre most először kiejti a csapatát a BL-ből – így mondja, béelből –, aztán a Fradi ellen folytatja az ámokfutását, ki kellett volna szórni ott is. És azt látta, hogy a Fradi-meccs végén az edzője még külön meg is dicsérte, és nem csak a leventególja miatt? Na, ez a baj – fűzi hozzá, és húz egyet a söréből. Majd hozzáteszi: – Hogy húzna vissza Kínába! – Lehet, hogy még visszamegy – mondom, és a fény felé tartok egy poharat törölgetés után egy klasszikus, ám kissé modoros mozdulattal mintegy –, Paulinho is visszament hál’ Istennek, nem kínoz tovább a Barcelonában.

– Na és akkor itt van még ez a másik milliárdos alibista, a Dzsudzsák – gombolyítja tovább a fonalat ő –, lehet, hogy szintén a Mol Vidibe megy – a móóóólt jól elhúzza, jelezve ezzel, hogy mit gondol a csapat új nevéről. – Jó lesz, meglátja, ezek ketten annyit keresnek majd közpénzből, hogy egyhavi fizetésükből megvehetnék ezt az egész strandot, a vízibiciklikkel meg velünk együtt. Úgyhogy gyorsan meg is iszom a sörömet.

Egy mindenes feljegyzései (9. rész) – Magyar Hang

Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.

Ezen a ponton elcsendesedünk, mert mindketten érezzük, hogy ez a beszélgetés nem az Egészről és az örökkévalóságról szól, és így talán feljegyezni sem érdemes. Bár és ugyanakkor ez a kis rész jellemző a korra és a maga egyszerűségében is része az Egésznek, amelyben egyszer majd minden összeáll, hiszen minden kimondott szó itt kering körülöttünk a mindenségben. És némelyik néha, egy váratlan pillanatban fejbe kólint bennünket, mint valami meteor a mit sem sejtő dinoszauruszt.

Most pedig szintén random módon dinsztelni fogunk fivéreim és nővéreim, hogy ezt a múlt század hatvanas éveiben szélesebb körben újra felbukkanó szép megszólítást alkalmazzam. Az egész úgy kezdődött, hogy a szomszédom, akivel már szép sikereket értünk el a paradicsom-befőzés terén és területén is, kapott az utcában lakó egyik hölgytől egy azon frissiben vágott tyúkocskát. Kapirgálóst. Nagy kincs az ilyen, tekintve, hogy az áruházláncokban kapható, háztájinak, falusinak, sőt tanyasinak mondott, kisminkelt példányoknak már nem dőlünk be, legyenek bármily szoláriumsárgák.

Egy mindenes feljegyzései (13. rész) – Magyar Hang

Az Úr ügyel az ilyen idiótákra is, akik egy, a háta mögötti faluban szagolják a reggelt, az életre szomjasan, a halál torkában.

Kicsi, de a miénk, mondtuk a szomszéddal a tetem felett tanakodva. Töltsük meg – hangzott még el hamarosan –, úgy kiadósabb lesz. Rendben, máj, gomba, zöldség, kicsi zsömle, hogy kicsit szellősebb legyen. És még hagymás tört krumpli mellé. És az van még, hogy mostanában egyre gyakrabban gondolok a szüleimre, miként magára a halálra is. És édesanyám, ha töltött csirkét készített, nem maradhatott el a dinsztelt lilakáposzta sem.

Gyorsan elkülönítem a nosztalgiát az emlékezéstől, és nekifogok. Hagymát dobok kacsazsírra, és vékonyra szelem a káposztát. Rühellek reszelőt mosogatni, na. Só, bors, egy kis cukor. Egy kisebb alma a fáról. Kömény, egész. Még egy kis balzsamecet is kerül bele, kész. Merengünk a romok fölött a szomszéddal egy üveg bor mellett, a cica még ropogtat, arról megy közben a diskurzus, hogy pompás ötlet volt plusz töltelékfasírtokat elhelyezni a sütőben a madár mellett, mert a hús mennyiségével nem mentünk volna messzire. És ez a realitás a kukoricán, zöldön nevelt csirkével. Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg, és térdre is rogynak a tömegben önnön súlyuktól.

Egy mindenes feljegyzései (8. rész) – Magyar Hang

Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.

Még éjjel is ezek a képek futnak a fejemben a plafont bámulva, amikor rövid szünet után újra megérkezett az ítéletidő. Harmadik napja megy már ez, azon sem csodálkoznék, ha beköszönnének a lovasok, rám rúgnák (rúgtatnák) az ajtót, hogy kész, ennyi volt ennek a világnak, az Úr bezáratja a csirkegyárakat. Három irgalmatlan dörgés jön, öt másodpercen belül, beleremegnek az ablakok, de még a főnök vendégháza is, amit kezdek belakni. Cifrázza. Közben mintha dézsából öntenék, ahogy ezt mondani szokás, ugye, és hamarosan a gyerekkoromat idéző zaj is kivehető a káoszból. Valahol beázok. Feltápászkodom, megkeresem a forrást, és aláteszek egy vödröt. A hang megváltozik, kopog ütemesen, aztán lassul és már vízhez ér a víz. Reggel irány a padlás.

Addig is aludni kéne, holnap újra forgatás. Meg egyébként is, ezzel a rohadt insomniával is kéne kezdeni valamit. Meg az összes többivel. Azt veszem észre, mostanában a forgatásokon érzem magam a legjobban, a stábbal. Ezzel jól meg is lepem magam, tekintve, hogy egyébként meg zárom az ajtókat. De itt sok a figyelmesség, a jó tekintet. Nyilván azért is persze, mert Buvári Tamás új filmje, a Magdolna indie produkció, kis költségvetés, mondhatni láthatatlan, kevés emberrel, sok találékonysággal. Nekem külön érdekes, hogy a megtörtént, tragikus és egyben szakrális események abban a tájban történtek, amelyben jelenleg élek, és itt is forog a film.

Egy mindenes feljegyzései (11. rész) – Magyar Hang

Ha tudnák, hogy mit ettek egész nap, miközben egymás hegyén-hátán feküdtek a napon, nem lenne ekkora arcuk. Csoda, hogy élnek.

Most éppen a Kőtengerben, ahol minden követ ismerek. Szünetben megbabonázva bámulok három szinte összenőtt galagonyabokrot, vagy még inkább fát. Valami miatt szinte sokkot kapok, mint Mózes a csipkebokortól. Ezek is vörösen izzanak, igen ám, de szintén a bogyóktól, és semmi esetre sem a virágoktól. Ilyen az, amikor a költészet valagba rúgja a botanikát, és félrevezeti a gyerekeket és a cenzorokat. Persze érthető. Még a neve is Weöres volt.

Hirdetés

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 17. számában jelent meg, 2018. szeptember 7-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.