Egy mindenes feljegyzései (15. rész)

Szathmáry István Pál rajza Szathmáry István Pál rajza

Öreg kutya fekszik keresztben a falu főutcájának közepén, a forró aszfalton. Őszpofájú, akárcsak magam. Készül a télre ő is. Akkor sem moccan, ha autó közeledik. Nagyjából mindegy neki. A sofőrök lassítanak, kikerülik. Mi meg közben bámuljuk egymás sorsát csendben. Két beteg kutya. Közben mindenhol madarak. Mintha Frédi bátyám kavarná. Fecskék. Tagadhatatlan szentimentalizmusom leggyengébb láncszemei. Gyülekező a drótokon. Aztán halál, betegség, élet és siker Afrikáig. Kinek mi jut. Seregélyek. Rajokban. Itt már le van a gond a szüretről. És csattognak az új héjaszárnyak és új nyulak lapulnak, dúlnak a csókos ütközetek. Őszülünk. Ülök a padon a tóparton, bámulom a kacsákat. Erre órákig képes vagyok.

Hirdetés

Leül mellém egy férfi. Mint hamarosan kiderül, erős ötvenes, jó génekkel. Mert negyvenesnek tűnik, leharcolva is. Belekezd, bár nincs rá felhatalmazása, de egy idő után nem bánom. Csendben lenni is jó, meg az is, ha néha emberi hangon szólnak az emberhez. Human Rights Now. Annak valami évfordulója volt nemrég, vagy mi.

A története így hangzott. Szép a víz ilyenkor. Bocs, hogy ezzel traktálom, de nem nagyon van kihez szólnom. És eléggé szét vagyok csúszva. Ötvenhat éves vagyok ráadásul. Egy hős. És még túlélő is. Elveszítettem az állásomat viszont. A házasságom romokban. A gyerekeim külföldön. Kiégtem, mint állat. Beragadtam a bipolaritásom alsó szegmensébe. Totál depresszió, vágja? Alkoholproblémák. Furcsák, de mégis. Néha rászívok. Akkor alszom is. De hajnali ötkor menetrendszerűen kimegyek pisilni. Már előre rettegek a színétől. De egyelőre oké. És megvan, hogy élem túl. Lett egy filmötletem. Aztán treatment, szinopszis, minden, amit el tud képzelni és amit senki nem ért, annyira belterjes.

Egy mindenes feljegyzései (14. rész) – Magyar Hang

Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg.

Mondom, ha nem baj. Tisztelt járásbíróság, tisztelt megyei ügyésznő. Ebből lennék újra híres, esetleg átmenetileg gazdag. Szóval, a történet szerint van egy csávó, úgynevezett értelmiségi, elveszíti az állását. Tököl egy darabig, de semmi értelmes nem jut az eszébe, a targoncázás meg távolinak tűnik. A hatvanhoz közel meg pláne. Elmegy a munkaügyi hivatalba. Kap havi hatvanat. Európai fordítóimnak mondom, ez kevesebb (jóval) kétszáz eurónál. Úgy gondolja, öregségére beiskoláztatja magát, elmegy szakácsnak. Arra lenne igény. Viszont nincs elég jelentkező, mert ott dolgozni is kéne. Sok pénzért sokat, és ez nem megy a környékbeli fiatal magyaroknak, úgy tűnik. Megtalál egy másik képzést. Pénzváltó. Itt már van tumultus, de befér valahogy. Elvégzi.

Lehúz egy hónapot, aztán lelép a kasszával. Van nála minden, euró, dollár, font, véres svájci frank és egy csomó vicces, ismeretlen pénz. Felkeresi a spanját, hogy lopjon neki egy lakóautót. Elindul délnek. Kidobja az ablakon a telefonját, mint Peter Fonda az óráját az Easy riderben, és ezzel ikonná válik mintegy. Eltűnik a boszniai hegyekben. Egy nagyszakállú szerbiai entitásútól közben vásárol olcsón egy AK–47- est, arra az esetre, ha baj lenne. Visszafelé meg füvet és maroklőfegyvereket csempész drónokkal, hogy látványos is legyen a mozi, de már csak futárokkal, mert ő ott hever egy vízesés alatt. Jó lesz ez így? Jó, mondom, és lelépünk a padról.

Hazalépek a főnök kecójába, a beázott vendégházba. Fel a padlásra. Előtte útközben néni otthonkában, kezében kapával, kifelé a temetőbe. A kapa rendben, gondozás, a temető dettó, a magyar férfiak korán halnak. De az otthonka, a steppelt, az milyen szó már? Hogy ő otthon van benne? Az otthonában? A házban, ahol él? És még ki is megy onnan, benne? Becézve? A ruhadarab egyébként még kapható, ám az jól érzékelhető, hogy ezek már utolsó generációs darabok. Ha ez a korosztály elmegy, nem lesz már ezekre igény és fizetőképes kereslet. Egy korszak ismét lezárul.

Közben (miközben zárul az a korszak) az ember azt hinné, hogy miután leléceltek a turisták, a nyaralók és a fürdőzők, következik a dögunalom, de nem. Reggel arra riadok, hogy élénk panaszkodás tapasztalható a kerítésnél. Gyorsan kiderül, hogy ez bizony helyszíni szemle vagy mi, a szomszéd már megint feljelentette a főnököt a jegyzőségen. Ezúttal azért, mert átlógnak az ágak. Három fáról. A hivatalos emberek elég kelletlenek, érződik a hangjukon, hogy vágják, a csávó nem százas. Tényleg nem, hivatásos, gyakorló vamzer, a házmesteriskola pregnáns képviselője. Funkcionális analfabéta, csőre töltve rosszindulattal és irigységgel. A legrosszabb kombó.

Egy mindenes feljegyzései (13. rész) – Magyar Hang

Az Úr ügyel az ilyen idiótákra is, akik egy, a háta mögötti faluban szagolják a reggelt, az életre szomjasan, a halál torkában.

Volt idő, amikor hozzám is lógtak át ágak. Úgy értem, volt házam, kertem, ilyenek. Na, amikor átlógtak már nagyon azok az ágak a szomszéd úrtól, akkor leettem róluk a gyümölcsöt. Beültem az árnyékukba. Ha zavartak volna, levágok belőlük egy kicsit. Ez meg azzal súlyosbítja a világ amúgy is megrázó és egyben felkavaró állapotát, hogy nem hagy aludni, tolja le a hatóság torkán a sérelmét azon a borzalmas falzettjén. Ha már így alakult, kikászálódom az ágyból, és kimegyünk a cicával a teraszra, hallgatni a műsort. Azonnal megcsap a szokásos, émelyítő disznószarszag. A feljelentőstől jön, mert kicsit túltolta az állatállományt, a trágyát nem viszi el valami miatt, valószínűleg így szeret élni. És ezt rákényszeríti másokra is.

Már az életvitelszerű igénytelenségre gondolok éppen. Mindezek folyományaként a legyek füzérben repkednek, és megjelentek a patkányok. Erről azt gondolná maradék ép ésszel az ember, hogy közegészségügyileg, valamint járványügyi szempontból kissé aggályos, ám a közösség vezetőit mindez hidegen hagyja. Kizárólag átlógó ágakra mozdulnak. Íme a magyar vidék, magyar ecsettel, a huszonegyedik században.

Mondok még egy példát, nekem a főnök mesélte, de a nyomait magam is látom. Néhány évvel ezelőtt a szemben nyaralók építész fejjel egyszer csak arra gondoltak, hogy bár empirikus úton már többször megállapították, hogy tök felesleges, ismét tesznek egy gesztust a közösség felé. Facsemetéket vásároltak és ültettek, jelesül vadgesztenyét, és így az évek során egy allét képeztek az utcában mintegy. Aki arra járt idegen, egyben a csodájára is. Egészen addig, míg a nagyokos polgármester minden könyörgés ellenére ki nem vágatta a pusztításban szintén kedvüket lelő embereivel az egészet. Ültetni, teremteni, építeni? Minek? Mert hogy árok kell a helyükre, az majd elvezeti a vizet.

Még ezt is meg lehet érteni valahogy, ámde egyrészt ki lehetett volna kerülni azokat a gyönyörű fákat azzal a nyomvonallal, másrészt pontosan az történt, amit a főnök megjósolt. Kiástak egy nagyjából húszcentis árkot. Ami nem vezet sehonnan sehova. Betonozás, kövezés nuku, az csak a nagyfejűek elé jutott csodával határos módon, így aztán néhány esztendő elteltével az életmű ezen részének mélysége nagyjából ötcentisre apadt, tekintve, hogy cseppet sem váratlanul mindenhol beleszakadt a föld a partokról. Ez kitűnő lehetőséget teremtett a környék összes lódarazsának egy jó kis ivóhelyhez, a disznószarszag mellé némi mocsárszagnak, a víz meg csak áll, amíg fel nem szívja a főnök háza. Ilyen kártékony és ostoba bandát én még életemben nem láttam, de komolyan.

Egy mindenes feljegyzései (12. rész) – Magyar Hang

Tovább tombol a hőség, meg lehet vadulni. Van, aki meg is teszi. Megy a feszkó rendesen, mindenki mindenki ellen.

Ki is megyek újra a partra. Megjön a bolond lány, mint mindig. Hibátlan alak az egyrészes fürdőruciban, abban csobban bele a tizenkilenc fokos vízbe. Előtte köszön, barátságos és szép. Amikor elkezd beszélni hozzád, csak akkor érzed, hogy gáz van. De az is lehet, hogy nem vele. Mert mi és ki a normális ugye. Van erről valamiféle közmegegyezés és diagnózis, de azért ez elég ingatag.

Leszedem a lakatot a büféről, mindjárt jönnek a pecások. De először egy srác jön, nincs nála szett. Viszont folyik a nyála és nem tűnik fel neki. Vizet kér, ami érthető. Beleszaladt valami nagyon olcsó barkácsdrogba. Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz. Reménytelenül le vagyok maradva. Mind ez idáig azt hittem, mint Erdély-járó félnépi arc, hogy a darázsolás a szőttesekhez kapcsolódik. Úgyis, mint a ráncolások díszes, mintás levarrása, tehát az átcsavarás egy fajtája. A csávó meg összeesik itt nekem, leomlik a borzalmas díszburkolatra. Hívom a mentőket.

Hirdetés

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 18. számában jelent meg, 2018. szeptember 14-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.