Egy mindenes feljegyzései (17. rész)

Annyi minden van már, de annyi. Szinte lehetetlen rendet tenni. Rakosgatom a mozaikokat. Ebben régebben elég jó voltam. Hogy összerakjam a világot a fejemben. Hivatalosan is vége lett a nyárnak. Nedvesebbek a vágyak. Megtanulom megszeretni az őszt. Lelépek Miskolcról, a városból, ami odavágott rendesen. Fogalmam sincs, hogy hová megyek. Mivel, miért? Mi jön? Két sör reggelire, aztán lesz valahogy, magány és a legdurvább depresszió, közben röpke szárnyalások, a bipolaritás tág határainak feszegetése, belehalni az életbe? Művészetbe, szabadságba, szerelembe? Már megint egy végeláthatatlan road movie. Keresztül-kasul mindenen. Ha szigorúan a filmeknél maradnánk (nem tudunk, az Istennek se, biztos mindjárt kiderül), akkor pompás volt a felhozatal ezen a Jameson Cinefesten, a tizenötödiken.

Írtam már a Napszálltáról, az Egy napról, a Ne hagyj nyomot-ról, a Legmélyebb pontról és Lajka kutyáról, következzen hát A bűnös, mert hogy az jött sorrendben. Ez egy dán film, úgy ezer dollárba kerülhetett, jó, nem pont, de azért keményen low budget. Lélegzetvisszafojtva néztem az első kockától az utolsóig, holott a kamera ki sem mozdul egy szobából. Miután titkon remélem, hogy akad rá magyarországi forgalmazó, nem szpojlerezem szét, csak egy kicsit. Arról van szó benne, hogy egy Asger nevű zsaru a dögunalom munkájával vergődik egy rendőrőrsön, ahová mint később kiderül kvázi visszaminősítették a terepről. Egész nap kapkodja fel a telefont és többnyire tök idióták vegzálják, mint nálunk a 112-t. Azonban egyszer csak egy komolynak tűnő hívást kap, egy kétségbeesett nő azt állítja, hogy elrabolták. És Asger megpróbálja irányítani a dolgokat. Gustav Möllernek ez az első filmje, ennek ellenére úgy adagolja a ritmust és a csavarokat, hogy csak ámulunk és bámulunk.

Egy mindenes feljegyzései (13. rész) - Magyar Hang

Az Úr ügyel az ilyen idiótákra is, akik egy, a háta mögötti faluban szagolják a reggelt, az életre szomjasan, a halál torkában.

Elképesztő hangulatú akciómentes thriller arról, hogy ugye a baglyok nem azok, amiknek látszanak. A megvalósítás szempontjából pont az ellentéte a Napszálltának, ám valahol mégis rokonok, mert ugye a fene sem tudhatja, hogy mi történik a következő pillanatban, és csak sodródunk és sodródunk, mintha a Szinva patak vinne minket, ott lenn, a mélyben.

A néma forradalom című német film is igaz történeten alapul (idén Miskolcon ez gyakorta megesett), és szintén rendkívül erős. Az úgy volt, hogy 1956 októberében néhány keletnémet kamasz fülébe jutott, hogy Magyarországon nem ellenforradalom zajlik, hanem szabadságharc, ráadásul még Puskás is az áldozatok között van. Elhatározták, hogy egyperces csenddel adóznak a mártíroknak. Na ez ott akkoriban azért nem így ment, hogy csak úgy büntetlenül – egymásnak is feszültek diákok, tanárok, szülők, hogy aztán még az oktatási miniszter is színesítse a képet a jelenlétével. A korabeli lengyel szolidaritásról sokat lehet tudni, de nekem például ez az NDK-s epizód teljesen ismeretlen volt eddig, így hát ismét tanultam valamit.

Amikor az NDK-ban néma csenddel adóztak a magyar forradalmárok emléke előtt - Magyar Hang

Négy izgalmas filmet néztünk a német, osztrák és svájci alkotásokat egybegyűjtő Szemrevaló Fesztiválon.

Egy nappal később meg az történt, hogy némiképp váratlanul elszabadult a pokol a vetítőteremben. A galibát a Heavy túra című finn film okozta – amely nagyjából leírhatatlan –, de azért legyen néhány apróság. Már csak azért is, mert én még életemben nem láttam moziban ennyi embert másfél órán keresztül vinnyogva, térdet csapkodva, könnyeket törölgetve, bekiabálva nevetni. Amikor csak nevetsz és nevetsz, és egy időre tényleg elfelejted minden bajodat, na az a csoda. Akik pedig ezt képesek megtenni embertársaikért, azok a csodatévők. Ez a film annyira agyament, annyira túlmegy minden határon, hogy tényleg nehéz érzékeltetni, de valahogy úgy lehet elképzelni, mint ha összegyúrták volna a Picasso kalandjait, a Gyalog galoppot és a Leningrád cowboys menni Amerikát, aztán nosza. Őrületes tempó, bitang riffek, a humor megannyi fajtájának eszelős keveredése, annyira, hogy még a hasra esős is belefér, sőt.

Történetünk kezdetén, valahol a világ végén, egy kis finn faluban próbál a legismeretlenebb finn halálmetál-zenekar, az Impaled Rektum. Méghozzá egy kis családi rénszarvas-feldolgozó üzemben. Bőszen gyakorolnak, de csak nem sikerül megtalálniuk az igazi hangjukat, a dögös soundot. Ezt akkor sikerül, amikor egy negyed rénszarvas beszorul a darálóba. Az már a viking mennyország, az első lépés a nagy cél felé, eljutni a legmenőbb norvég heavy metal fesztiválra, annak ellenére, hogy véletlenül leöntötték a főszervezőt egy vödör szarvasvérrel. Annak ellenére, hogy meghal a dobos (őt viszont később kiássák, és magukkal viszik a koporsóval), és egy színes bőrű lapp pszichopatával kényszerűek pótolni, akit megszöktetnek a zárt osztályról, és annak dacára, hogy fegyveres konfliktus támad miattuk Finnország és Norvégia között, és egy fegyvermániás határőrnő rakétát lő ki egy araboknak öltözött legénybúcsús társaságra, mert terroristáknak nézi őket. És így tovább, a végtelenségig. Gyönyörű.

Egy mindenes feljegyzései (15. rész) - Magyar Hang

Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.

Amit viszont nem értek, hogy a dolgok jelen állása szerint a Heavy túrát senki nem mutatja be nálunk a mozikban. Holott ez az a film, amelyikből aztán ezrek idéznének évekig a jobb szalonokban, mint az Annie Hallból vagy a Sörgyári capriccióból. És meg is kapta a közönségdíjat lendületből – talán nem véletlenül. A végső zúzás persze az volt, hogy két srác a zenekarból megjelent a helyszínen, és rövid ismerkedés után felmerült, hogy nem kellene-e meginnunk valamit, már csak a nyelvrokonság miatt is. Végecsapó.

Még mindig északon, de már szomorúbb vizeken. Az Utoya, július 22 norvég film, és arról az esetről szól, amely 2011-ben megrázta az addig nyugodt helynek tűnő Norvégiát és egész Európát. Egy Breivik nevű véglény (érdekes, emlékszem a nevére, bár a filmben egyszer sem hangzik el) előbb bombát robbantott Oslóban, majd rendőr egyenruhában átment Utoya szigetére, és kivégzett minden fiatalt, aki nem tudott elmenekülni előle. A mészárlásnak hetvenhét halálos áldozata volt. Hetvenkét percig tartott.

Ebben a filmben az a bravúr, hogy az első, oslói dokumentumképsorok után egyetlen, hetvenkét perces snitt következik. A tömeggyilkost nem látjuk. A lövések és a sikolyok visszhangoznak az agyban. Egy kislány szemszögéből megyünk végig a nagyon durva sokkon, akinek két célja van: elmenekülni a pokolból, és megtalálni a húgát. Iszonyat. Nem akarnék én most itt belemenni a halálbüntetésesdibe és a keresztényi hozzáállásba sem, de ha már a helyszínen nem lőtték agyon ezt a barmot, akkor feltétlenül egy luxuscellában kellett elhelyezni – ahelyett, hogy esténként barátkozhatott volna a rabtársakkal, akik imádják a gyerekgyilkosokat. ...És kér egy másik tévét? És azt nyilatkozza, hogy mindezt bármikor megtenné újra? És néhány év múlva újra ráeresztik a társadalomra? Az kinek a felelőssége lesz? Szóval, az a jó ezekben a filmekben még, hogy jó sok mindent elindít az emberben, benne a miskolci éjszakában, amelyről nem is gondolta, hogy benne van. Talán ezt nevezzük művészetnek.

Egy mindenes feljegyzései (14. rész) - Magyar Hang

Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg.

És talán onnan megyek majd tovább, hogy megnéztem még az Oláh Kata–Csukás Sándor szerzőpáros pompás kreatív dokumentumfilmjét, A bármicvó fiúkat, és holott úgy véltem, sokat tudok a bluesról és az észak-amerikai őslakosokról, akiknek a földjén most több mint kétszázmillió migráns tartózkodik, de ez sem igaz feltétlenül. Mondom, rendet tenni nehéz.