Még két miskolci estéről. Dokumentumfilmek a Jameson Cinefesten. Úgy nagyjából Dziga Vertov óta lelkesedem a műfajért, még a beszélő fejesek közül is beszippantott jó néhány, főleg ha Sára Sándor készítette őket. Aztán vagy egy évtizedig jártam szorgalmasan a jihlavai doksifesztiválra, és közben beköszöntött a kreatív dokumentumfilmek nagy korszaka, minden másként látszódott már, mint azelőtt. A magyarok is nagyon jók ebben, Zsigmond Dezső munkáit sorozatban néztem.
Érdekel a valóság, na, főleg ha egy kicsit megbolondítják. Az Oláh Kata–Csukás Sándor szerzőpáros A bármicvó fiúk című filmje ráadásul egy számomra többé-kevésbé ismeretlen világba repített, de nem is ez volt benne a legérdekesebb. A történet középpontjában két ember készülődése áll a bármicvóra, ami persze önmagában is izgalmas lehet, de esetünkben az a csavar, hogy kettejük között van vagy hetven év korkülönbség. A tizenhárom éves kamasz számára eljött az idő, de az a gyönyörű az egészben, hogy a 83 esztendős Gyuri bácsi számára is. Most. Merthogy tizenhárom éves korában éppen lágerbe vitték. A köztes idő gyásszal, szorongással, túléléssel telt. És a megéréssel.
És a két „fiú” egyszer csak elkezdi tanítani egymást. Emlékekkel, kérdésekkel, kinyílva, a másik felé fordulva. A Tóra elé járulás nem egyszerű folyamat, tele van nehézségekkel, nyolcvan felett meg aztán – gondolom – különösen. És elkezdünk drukkolni az „öregnek”, mint egy vetélkedőben – már bocs – a szimpatikus versenyzőnek. És van szégyen és meghatottság a múlt és a soha vissza nem adható idő miatt. És le vagyunk nyűgözve a kissráctól, az ilyenekre szokták mondani, hogy vagy elnök lesz belőle, vagy bandavezér. Majd a sztori egy pontján előkerül egy fotográfia. Gyuri bácsi tizenhárom évesen. Kiköpött úgy néz ki, mint kamasz hősünk most, ikertestvérek lehetnének.
Egy mindenes feljegyzései (17. rész) - Magyar Hang
Még életemben nem láttam moziban ennyi embert másfél órán keresztül vinnyogva, térdet csapkodva, könnyeket törölgetve, bekiabálva nevetni.
Nagy pillanat, levegő bennszakad. Megértjük, miről szól ez itt, ez a film. Illetve hát én, hogy másnak miről, nem tudhatom. Az van még, hogy közben gyakran nevetek. Ebben a témakörben ez elég ritka. És ezért óriási élmény. Egyszer meg arra riadunk, hogy már-már olyan, mintha játékfilmet néznénk. Jó, persze, Csukás nagy mágus, a beállításainak köszönhető ez, de nem csak. A szereplőket is szereti a vászon. A két srácot, no meg a rabbit. Ha Köves Slomó egyszer megszorul, járhatna castingra. Aztán amikor már nagyon benne lennénk, akkor pompás animáció billent odébb. Nézzük ugyanezt másként. A szavak, a képek, az eszközök nagyszerű egysége. Hogy gimnáziumi tananyag lehetne egy rendes tantervben a nemzet számára, az sem kétséges
A vetítés után van szerencsém moderálni egy beszélgetést a filmről. Kicsit félek, mert mindig akad egy idióta, akinek nem lehet kicsavarni a kezéből a mikrofont és rámegy a napi politikára, de egész jól megúszom. Inkább az marad meg bennem, hogy évekig molyoltak a filmmel, és Oláh Kata elmondta azt is, hogy néha még a hálószobában is vágtak. Jó lehetett. Mert az én csökött agyamnak az ugyan kicsit sok, amikor egy rendező a csaja ágyjelenetét rendezi, aztán meg hetekig lelki beteg a hülyéje, de az embernek a társával együtt dolgozni, alkotó munkát végezni, az rohadt jó lehet.
Reveláció volt még nekem a Moraj: az indiánok, akik megrengették a rock világát című kanadai zenés doksi. Az egyik producer, Christina Fon végig ott volt a fesztiválon, nagyon helyes csaj. És a filmje vetítésén megjelentek a szülei is, egyenesen Kanadából. Az úgy történt ugyanis, hogy a családja Magyarországról disszidált 1956-ban, és ha ez nem lenne elég, a gyökerek miskolciak. Tehát vissza, most ide, ugyanoda, a lányuk a színpadon, vastaps, ez azért nagyon kemény. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy milyen sorsok vannak már, feszt rohamoz a történelem, a nagy szenvtelen, olyan, mint a természet és az univerzum maga.
Egy mindenes feljegyzései (15. rész) - Magyar Hang
Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.
A Moraj pedig rendkívül fontos film. Hiánypótló is. Megírta a hiányzó fejezetet. Magam például azt feltételeztem magamról, hogy viszonylag sokat tudok a bluesról, Leroi Jones alapművétől a zenehallgatásig tettem ezért ezt-azt, közel áll hozzám az észak-amerikai őslakosok kultúrája, és ó, testvéreim, Wounded Knee-nél temessétek el a szívem. És persze, ha az ember sokszor hallgatja, hogy heja-heja-heja, akkor a gyapotföldek is visszhangoznak, de erre azért nem számítottam. Hogy az amerikai indián zenészek, akiknek még a nevét sem hallottam, mekkora hatást gyakoroltak a rock and rollra. És nem Hendrixről beszélünk, hanem a kezdetről. Olyan ősöreg blueslegendák meséltek minderről, akikről azt gondoltam, hogy előttük már tényleg csak a gospel ment vasárnaponként a templomban. És persze Iggy Pop, Martin Scorsese, Robbie Robertson vagy Steven Tyler – nagyon helyesen, mert a sztárkultuszban a sztárok képesek a leghatékonyabban, a legtöbb fülbe eljuttatni fontos üzeneteket és ismereteket, meg a pápa. De persze ő is sztár.
Az van még, hogy Miskolcon, már amennyiben az ember megteheti, jókat lehet enni. A Levesező felmelegít, a Világbékében (az Anyukám mondta ezzel a rohammal bevette a várost) jókat lehet vitatkozni a pizzáról, úgyis mint a legnagyobb karriert befutott szegények eledeléről, a bázis természetesen a Kispipa – már szinte iroda –, nagyon klasszik, a sztrapacskájukról nehéz lejönni, a halászléhez megfontolt rendelés esetén külön, kistányéron érkezik a belsőség, annyi, amennyit karácsonykor egy komplett családnak adunk fel, és a borok is jók, főleg amíg el nem tüntetem a teljes készletet Vida úr Estve nevezetű cuvée-jéből.
Egy mindenes feljegyzései (8. rész) - Magyar Hang
Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.
A nagy kaland persze, mint mindig, ezúttal is Hoitsy György pisztrángbirodalma fenn, a hegyek között, a lillafüredi kastélytól egy gondolatnyira. Ezúttal nem a zseniálisan kigondolt pisztrángozót és a telepet vesszük célba, hanem a nemrég megnyílt új bázist, a Vendéglő a pisztrángoshozt, ahol a halbiológus-vendéglős-multifunkcionális tulajdonos ismét ugrott egy lépcsőfokot. Visszafogott elegancia, gasztroköltészet, átgondolt ár-érték arány, remek középút, már ami az adagokat illeti. Mondjuk, marinált és füstölt halacskák az elejére, és egy „mókus” nevű desszert a végén (végtére is egy erdőben vagyunk, vagy hol), ez kihagyhatatlan, de nézzünk három alapvetést azokból, amik közéjük szorulhatnak. Ezen a ponton adjuk is át a szót Hoitsy Györgynek, miután a kezemre telepedő gyönyörű pillangóról egy szempillantás alatt elmondott minden tudhatót, az anyukája nevén kívül.
Íme tehát: batyus halászlé. Addig el sem kezdjük a halászlé főzését, amíg négy-ötféle halunk nincs. Ezeket főzés után passzírozzuk, hogy minél több halhús kerüljön bele, és teltebb íze legyen. Tálaláskor a tányérba ponty és harcsakocka, haltej, ikra kerül és egy halas batyu. A batyu paprikás tésztából készül, bele szintén ponty és harcsakocka jár, és egy kis füstölt pisztrángkocka. Ennek a kellemes füstös íze a batyuba, levesbe beoldódva adja azt az ízhatást, mintha szabad tűzön, bográcsban készítettük volna. A megformált tésztát hal alaplében kifőzzük, és tálalás előtt helyezzük a tányérba.
Jöhet az aranypisztráng füstölt burgonyapüréágyon. Az aranypisztrángot Magyarországon csak a Lillafüredi Pisztrángtelepen tenyésztik és nevelik, de Európában is csak kevés helyen. A halat filézzük, szálkátlanítjuk, majd vaslapon lesütjük, enyhén fűszerezzük. Köretként füstölt burgonyapürét adunk, amelyhez a főzőburgonyát sós vízben megfőzzük, majd bükkfahasáb és fűrészpor füstjén megfüstöljük. Átpasszírozzuk, és nagyon jó minőségű belga vajat és tejszínt adunk hozzá. Tálaláskor petrezselymes brokkolit, narancsos sárgarépapürét, kápiapaprika-szószt, valamint tejszínes fokhagymaöntetet adunk hozzá, céklacsírával díszítjük. B opció: „Horogra akadva”. A pisztrángot vaslapon lesütjük, a körethez perectésztából horgot formázunk, és kisütjük. A horog talpát levágjuk, hogy megálljon, majd a lesütött pisztrángfilét rácsúsztatjuk. Céklát, karfiolt, cukkinit grillezünk, és ezeket, valamint a filét meglocsoljuk a 10–12 órán át főzött és beredukált pecsenyeszafttal. Mellé még zeller-, kínaikel- és mángoldcsipszet meg retekcsírát adunk.
A siller költészete - Magyar Hang
1996 februárjában egy barátom hozott Villányból különböző borokat, köztük sillert, és rádöbbenéssel állapítottam meg, hogy hűha: ez pompás.
Nem véletlen a sok adunk. A főzés adás. Szeretet. Különben egye meg a fene. Ja, olyan környékbeli sillert ittam hozzá, amely csak ahhoz az örömhöz fogható, amikor Szekszárdon helyreállították a kadarka becsületét. Egyébként meg lenyűgöző ez az egész, a tudástól a megvalósításig. Ha nem lehetnék az, aki vagyok, Hoitsy György szeretnék lenni.
A sorozat többi részét itt olvashatja. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 21. számában jelent meg, 2018. október 5-én. Keresse a lapot csütörtökig az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
