Egy mindenes feljegyzései (18. rész)

Szathmáry István Pál rajza Szathmáry István Pál rajza

Még két miskolci estéről. Dokumentumfilmek a Jameson Cinefesten. Úgy nagyjából Dziga Vertov óta lelkesedem a műfajért, még a beszélő fejesek közül is beszippantott jó néhány, főleg ha Sára Sándor készítette őket. Aztán vagy egy évtizedig jártam szorgalmasan a jihlavai doksifesztiválra, és közben beköszöntött a kreatív dokumentumfilmek nagy korszaka, minden másként látszódott már, mint azelőtt. A magyarok is nagyon jók ebben, Zsigmond Dezső munkáit sorozatban néztem.

Hirdetés

Érdekel a valóság, na, főleg ha egy kicsit megbolondítják. Az Oláh Kata–Csukás Sándor szerzőpáros A bármicvó fiúk című filmje ráadásul egy számomra többé-kevésbé ismeretlen világba repített, de nem is ez volt benne a legérdekesebb. A történet középpontjában két ember készülődése áll a bármicvóra, ami persze önmagában is izgalmas lehet, de esetünkben az a csavar, hogy kettejük között van vagy hetven év korkülönbség. A tizenhárom éves kamasz számára eljött az idő, de az a gyönyörű az egészben, hogy a 83 esztendős Gyuri bácsi számára is. Most. Merthogy tizenhárom éves korában éppen lágerbe vitték. A köztes idő gyásszal, szorongással, túléléssel telt. És a megéréssel.

És a két „fiú” egyszer csak elkezdi tanítani egymást. Emlékekkel, kérdésekkel, kinyílva, a másik felé fordulva. A Tóra elé járulás nem egyszerű folyamat, tele van nehézségekkel, nyolcvan felett meg aztán – gondolom – különösen. És elkezdünk drukkolni az „öregnek”, mint egy vetélkedőben – már bocs – a szimpatikus versenyzőnek. És van szégyen és meghatottság a múlt és a soha vissza nem adható idő miatt. És le vagyunk nyűgözve a kissráctól, az ilyenekre szokták mondani, hogy vagy elnök lesz belőle, vagy bandavezér. Majd a sztori egy pontján előkerül egy fotográfia. Gyuri bácsi tizenhárom évesen. Kiköpött úgy néz ki, mint kamasz hősünk most, ikertestvérek lehetnének.

Egy mindenes feljegyzései (17. rész) – Magyar Hang

Még életemben nem láttam moziban ennyi embert másfél órán keresztül vinnyogva, térdet csapkodva, könnyeket törölgetve, bekiabálva nevetni.

Nagy pillanat, levegő bennszakad. Megértjük, miről szól ez itt, ez a film. Illetve hát én, hogy másnak miről, nem tudhatom. Az van még, hogy közben gyakran nevetek. Ebben a témakörben ez elég ritka. És ezért óriási élmény. Egyszer meg arra riadunk, hogy már-már olyan, mintha játékfilmet néznénk. Jó, persze, Csukás nagy mágus, a beállításainak köszönhető ez, de nem csak. A szereplőket is szereti a vászon. A két srácot, no meg a rabbit. Ha Köves Slomó egyszer megszorul, járhatna castingra. Aztán amikor már nagyon benne lennénk, akkor pompás animáció billent odébb. Nézzük ugyanezt másként. A szavak, a képek, az eszközök nagyszerű egysége. Hogy gimnáziumi tananyag lehetne egy rendes tantervben a nemzet számára, az sem kétséges

A vetítés után van szerencsém moderálni egy beszélgetést a filmről. Kicsit félek, mert mindig akad egy idióta, akinek nem lehet kicsavarni a kezéből a mikrofont és rámegy a napi politikára, de egész jól megúszom. Inkább az marad meg bennem, hogy évekig molyoltak a filmmel, és Oláh Kata elmondta azt is, hogy néha még a hálószobában is vágtak. Jó lehetett. Mert az én csökött agyamnak az ugyan kicsit sok, amikor egy rendező a csaja ágyjelenetét rendezi, aztán meg hetekig lelki beteg a hülyéje, de az embernek a társával együtt dolgozni, alkotó munkát végezni, az rohadt jó lehet.

Reveláció volt még nekem a Moraj: az indiánok, akik megrengették a rock világát című kanadai zenés doksi. Az egyik producer, Christina Fon végig ott volt a fesztiválon, nagyon helyes csaj. És a filmje vetítésén megjelentek a szülei is, egyenesen Kanadából. Az úgy történt ugyanis, hogy a családja Magyarországról disszidált 1956-ban, és ha ez nem lenne elég, a gyökerek miskolciak. Tehát vissza, most ide, ugyanoda, a lányuk a színpadon, vastaps, ez azért nagyon kemény. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy milyen sorsok vannak már, feszt rohamoz a történelem, a nagy szenvtelen, olyan, mint a természet és az univerzum maga.

Egy mindenes feljegyzései (15. rész) – Magyar Hang

Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.

A Moraj pedig rendkívül fontos film. Hiánypótló is. Megírta a hiányzó fejezetet. Magam például azt feltételeztem magamról, hogy viszonylag sokat tudok a bluesról, Leroi Jones alapművétől a zenehallgatásig tettem ezért ezt-azt, közel áll hozzám az észak-amerikai őslakosok kultúrája, és ó, testvéreim, Wounded Knee-nél temessétek el a szívem. És persze, ha az ember sokszor hallgatja, hogy heja-heja-heja, akkor a gyapotföldek is visszhangoznak, de erre azért nem számítottam. Hogy az amerikai indián zenészek, akiknek még a nevét sem hallottam, mekkora hatást gyakoroltak a rock and rollra. És nem Hendrixről beszélünk, hanem a kezdetről. Olyan ősöreg blueslegendák meséltek minderről, akikről azt gondoltam, hogy előttük már tényleg csak a gospel ment vasárnaponként a templomban. És persze Iggy Pop, Martin Scorsese, Robbie Robertson vagy Steven Tyler – nagyon helyesen, mert a sztárkultuszban a sztárok képesek a leghatékonyabban, a legtöbb fülbe eljuttatni fontos üzeneteket és ismereteket, meg a pápa. De persze ő is sztár.

Az van még, hogy Miskolcon, már amennyiben az ember megteheti, jókat lehet enni. A Levesező felmelegít, a Világbékében (az Anyukám mondta ezzel a rohammal bevette a várost) jókat lehet vitatkozni a pizzáról, úgyis mint a legnagyobb karriert befutott szegények eledeléről, a bázis természetesen a Kispipa – már szinte iroda –, nagyon klasszik, a sztrapacskájukról nehéz lejönni, a halászléhez megfontolt rendelés esetén külön, kistányéron érkezik a belsőség, annyi, amennyit karácsonykor egy komplett családnak adunk fel, és a borok is jók, főleg amíg el nem tüntetem a teljes készletet Vida úr Estve nevezetű cuvée-jéből.

Egy mindenes feljegyzései (8. rész) – Magyar Hang

Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.

A nagy kaland persze, mint mindig, ezúttal is Hoitsy György pisztrángbirodalma fenn, a hegyek között, a lillafüredi kastélytól egy gondolatnyira. Ezúttal nem a zseniálisan kigondolt pisztrángozót és a telepet vesszük célba, hanem a nemrég megnyílt új bázist, a Vendéglő a pisztrángoshozt, ahol a halbiológus-vendéglős-multifunkcionális tulajdonos ismét ugrott egy lépcsőfokot. Visszafogott elegancia, gasztroköltészet, átgondolt ár-érték arány, remek középút, már ami az adagokat illeti. Mondjuk, marinált és füstölt halacskák az elejére, és egy „mókus” nevű desszert a végén (végtére is egy erdőben vagyunk, vagy hol), ez kihagyhatatlan, de nézzünk három alapvetést azokból, amik közéjük szorulhatnak. Ezen a ponton adjuk is át a szót Hoitsy Györgynek, miután a kezemre telepedő gyönyörű pillangóról egy szempillantás alatt elmondott minden tudhatót, az anyukája nevén kívül.

Íme tehát: batyus halászlé. Addig el sem kezdjük a halászlé főzését, amíg négy-ötféle halunk nincs. Ezeket főzés után passzírozzuk, hogy minél több halhús kerüljön bele, és teltebb íze legyen. Tálaláskor a tányérba ponty és harcsakocka, haltej, ikra kerül és egy halas batyu. A batyu paprikás tésztából készül, bele szintén ponty és harcsakocka jár, és egy kis füstölt pisztrángkocka. Ennek a kellemes füstös íze a batyuba, levesbe beoldódva adja azt az ízhatást, mintha szabad tűzön, bográcsban készítettük volna. A megformált tésztát hal alaplében kifőzzük, és tálalás előtt helyezzük a tányérba.

Jöhet az aranypisztráng füstölt burgonyapüréágyon. Az aranypisztrángot Magyarországon csak a Lillafüredi Pisztrángtelepen tenyésztik és nevelik, de Európában is csak kevés helyen. A halat filézzük, szálkátlanítjuk, majd vaslapon lesütjük, enyhén fűszerezzük. Köretként füstölt burgonyapürét adunk, amelyhez a főzőburgonyát sós vízben megfőzzük, majd bükkfahasáb és fűrészpor füstjén megfüstöljük. Átpasszírozzuk, és nagyon jó minőségű belga vajat és tejszínt adunk hozzá. Tálaláskor petrezselymes brokkolit, narancsos sárgarépapürét, kápiapaprika-szószt, valamint tejszínes fokhagymaöntetet adunk hozzá, céklacsírával díszítjük. B opció: „Horogra akadva”. A pisztrángot vaslapon lesütjük, a körethez perectésztából horgot formázunk, és kisütjük. A horog talpát levágjuk, hogy megálljon, majd a lesütött pisztrángfilét rácsúsztatjuk. Céklát, karfiolt, cukkinit grillezünk, és ezeket, valamint a filét meglocsoljuk a 10–12 órán át főzött és beredukált pecsenyeszafttal. Mellé még zeller-, kínaikel- és mángoldcsipszet meg retekcsírát adunk.

A siller költészete – Magyar Hang

1996 februárjában egy barátom hozott Villányból különböző borokat, köztük sillert, és rádöbbenéssel állapítottam meg, hogy hűha: ez pompás.

Nem véletlen a sok adunk. A főzés adás. Szeretet. Különben egye meg a fene. Ja, olyan környékbeli sillert ittam hozzá, amely csak ahhoz az örömhöz fogható, amikor Szekszárdon helyreállították a kadarka becsületét. Egyébként meg lenyűgöző ez az egész, a tudástól a megvalósításig. Ha nem lehetnék az, aki vagyok, Hoitsy György szeretnék lenni.

Hirdetés

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 21. számában jelent meg, 2018. október 5-én.

Keresse a lapot csütörtökig  az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.