Az utas felszáll a buszra és bámul bele a holdvilágba, mert a Hold, mint egy sápadtra sminkelt nő, még fenn felejtette magát az égen, holott már reggel van régen. Őzek a párában. Komótosan előhalász a belső zsebéből egy könyvet, és olvasni kezd. Szerb Antal, Utas és holdvilág. Ó, minő egybeesés. Mondhatnánk kissé modoros vagy mesterkélt, de a Hold igazán nem volt belekalkulálva. Egy időben nézegette az újságokban, hogy mikor kel és mikor nyugszik, de aztán leszokott róla. Nem olvas már napilapokat. Különben is, Veszprém felé tart, így nem fenyegeti az a veszély, ami Olaszország.
Ez az Utas és holdvilág viszonylag új kiadás, 2016-os. Helikon-zsebkönyvek, egy ezresbe kerül, az utas szereti ezt a sorozatot, a régi Modern könyvtárra (ez milyen már, a régi modern, érezni benne az időt, ahogy elmúlik, elfolyik, kinyúlnak az órák, megremeg a lélek) emlékezteti, Buddhát is olvasott már belőle és nem volt fájdalmas a megvilágosodás, amikor ráesett a fejére. „Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után: keresi, kergeti, hiába, és az élete elsorvad a nosztalgiában.”
Egy mindenes feljegyzései (26. rész) | Magyar Hang
Néha visszagondolok az életemre. Csupa ajándék. Család, gyerekek, kert, állatok, minden, amiről álmodtam. Nyilván én csesztem el.
Itt tart most éppen, kicsit leereszti a könyvet, lázas arcát a hideg ablakhoz tapasztja és egy darabig még nézi, hogy szaladnak a fák, mielőtt elbóbiskolna. Kamaszkori hallucinációiról álmodik, az örvényről, amelytől mozdulatlanná dermedt, majd olaszországi utazásairól, spirituális gyógymódokról és a szerzetesről Gubbióban, de váratlanul felbukkan egy másik is a Meteorákban, sőt egy harmadik, egy román pópa is, összesúgnak felette, míg ő alszik és álmodik az álomban, mi a franc ez a zűrzavar itt, a hirtelen fékezésre, amire egy kikanyarodó teherautó késztette a busz vezetőjét, felriad és rájön, hogy az Utas és holdvilág cselekményét sikerült elkevernie a saját nosztalgiába sorvadt életének epizódjaival, és megnyugszik. Alig várja, hogy folytathassa a regény olvasását, de most becsukja és leszáll. Ez az utas, ez vagyok én.
Leszállok a színháznál, rágyújtok egy cigire, felhajtom a kapucnimat és elindulok a szakácsiskola felé. Öt (szakmai) angolórám lesz, kimondottan élvezem ezeket. Egy rendes szakács legalább a tűzhelynél beszéljen egy kicsit angolul, annak ellenére, hogy a konyha nyelve a francia, a kedvenc konyhája az olasz, és a határon túl csak magyarul vagy spanyolul tud szót érteni a mosogató srácokkal. Aztán bedobok egy korrekt menüt a Mézes Mackóban, és hogy ne szenvedjen törést a nap, ha már ilyen ez a szép nap, veszek egy üveg bort estére, és elindulok az Utas és Holdvilág antikvárium felé. Ott mindig történik valami.
Egy mindenes feljegyzései (25. rész) | Magyar Hang
A minap megjelent itt Ábrahám Zsolt, neki is fogott, hogy helyre rakjuk néhány dalszövegemet, a múlt század nyolcvanas éveiből, mintegy beágyazzuk azokat a mai zenei világba.
Ezen a varjúsötét kora délutánon például nehéz hófelhők alatt (ahogyan azt az intézmény totemembere, Sándor, később oly szépen megfogalmazta) akkor toppantam be szibériai jelmezemben, amikor már bőven gróf Tisza István meggyilkolásáról folyt a diskurzus, innen ugrottunk a körülöttünk arató halálra úgy nagyobb általánosságban, majd egy Indiát, Nepált és Tibetet megjárt fiatalember (aki egy sakkpartira érkezett Sándorhoz) közbevetésére annyiban maradtunk, hogy a halál nem más, mint átlényegülés – leveted a zakódat, felveszel egy másikat, és minden megy tovább –, és még abban is, hogy ebből kellene kiszállni, majd érintettük a transzcedentális meditációt és hogy éppen ideje lenne, hogy valaki a fülembe súgja a mantrámat, csak most éppen nincs rá pénzem, úgyhogy csodás volt minden, bár meg éppen nem nyugodtam teljesen, de azért egy kicsit igen.
Búcsúzóul Sándor a kezembe nyomott még egy füzetet, a címe Veszprémi Irka, mi más lenne. Mert hát úgy néz ki, mint egy irka, azaz füzet, még vignetta is van rajta, benne meg versek. Veszprémieké és környékbelieké, idősebb bölényeké és fiatal slammereké. Verseket olvasok tehát a buszmegállóban, egy kis séta után. Most a városháza környéke és a vár egy része volt műsoron, beszippantása kultúrának és művészeteknek, ami abban a tájban, ahol most élek, meglehetősen hézagos, itt viszont még a csokibolt is szerves részét képezi ezeknek. Veszprém komoly eséllyel pályázik az Európa kulturális fővárosa 2023 címre, és érzésem szerint amennyiben elnyeri, itt olyan beindulás lesz, hogy messze földről csodájára járnak majd. (Azóta bejelentették, elnyerte – a szerk.) Mert várost építeni kultúrával lehet és nem tájsebes lakóparkokkal. És erre itt szemmel láthatóan van akarat és vannak emberek.
Egy mindenes feljegyzései (24. rész) | Magyar Hang
Az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt.
Bevackolok a buszon a sarokba, elő az Utassal. Lassan, vagy inkább gyorsan elhagyjuk a várost. Kár. Tulajdonképpen lassan, vagy inkább gyorsan ide kellene költöznöm. Talán. Majd meglátjuk. Engem néha elkap egy város és jó ideig fogva tart, nem ereszt. Múltjának borzalmai, jelenének vitalitása és jövőjének bizonytalansága. Úgy érzem, valamikor dolgom volt vele, és most meg közöm van hozzá. Különös és megmagyarázhatatlan. Így voltam Berlinnel és Szarajevóval.
És jártam olyan helyen, ami bár lenyűgözött és jól éreztem magam a szívében, mégis Dale Cooper különleges ügynök szavai jutottak eszembe a hotelszobám felé lépcsőzve. Ezek: A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon. Én tudom, mert láttam, hogyan tette tönkre egy jó barátomat. Most itt járt, ebben a távoli városkában, és újabb áldozatot szedett. Tudom, hogy újra lecsap, csak azt nem, hol és mikor. Ennyi elég egy estére, Diane.
Nekem nem volt elég és még a veszprémi turné után, ugyanaz nap este meghallgattam a Muse Simulation Theory – miszerint Szimulációs elmélet – című legutóbbi lemezét. Még mindig röhögök. Értem én a visszacsatolást és azt is, hogy valakinek át kellene vennie David Bowie megüresedett helyét az Első Számú Előrejelző Időjós szerepében és trónján, és még bírom is a zenekart, de ha ebből mérföldkő lesz, vagy valami ahhoz nagyon hasonló, akkor tényleg minden más is elképzelhető ezen a Földön, esetleg Trump átköltözteti az emberiséget a Marsra, meg ilyesmik. Ne szépítsük, a Szimulációs elmélet a gyakorlatban egy gagyi szintipoplemez, ami most jobb híján a már szinte elfeledett cyberpunkot helyezné vissza a teljesen kiüresedett élmezőnybe. Erre utal legalábbis a borító, a minősíthetetlen szemüvegek és az egész körítés.
Egy mindenes feljegyzései (22. rész) | Magyar Hang
Hét közben hatkor kelek, felülök a buszra, aztán egy másikra, megyek a szakácsiskolába. Néha örülök neki, néha meg nem annyira.
A Muse persze eddig is inkább látvány volt, mint életmód, de most a zenével is komoly bajok vannak. A csúcstechnológia mögött felsejlik a hetvenes-nyolcvanas évek diszkójának minden borzalma, Starsky és Hutch, a rettenetes ruházatok, valamint a Fülledt utcák értelmezhetetlen bajuszai. Bowie-n a nagymamája függönye is jobban állt volna. Aztán lehet persze, hogy én nem értek már megint semmit és az sem lenne nagy baj, ha elszalad mellettem néha a világ, hát hagy szaladjon, úgyis mindig ugyanoda fut be, addig is cammogok, mint egy teknős és majd bevárom a célegyenesben. Onnan együtt megyünk.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 30. számban? Itt megtudhatja!
