HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (28. rész)

HIRDETÉS

Advent. Valahogy azért csak elcsendesültem ebben a zűrzavarban. Az elmúlt hónapok cirkuszai után talán elfújja a szél a fűrészport, kitisztul a manézs. Isten a kupolában. Nézi, ahogy elrugaszkodom, aztán valaki majd csak elkap. Egy szonda leszállt a Mars felszínére, és felvette a szél hangját, azt hallgatom. Különös érzés, egyszerre idegen és ismerős, akár egy álombéli arc. Megkezdődtek a külső szakmai gyakorlatok a szakácsiskolában. A külső azt jelenti, hogy nem a tanműhelyben főzünk, hanem mindenki választhatott magának helyet, ahová befogadják, és ha szerencséje van, akkor nem csak szívatják. Én azt hiszem, a holtig való tanulás őszinte híveként megfogtam az isten lábát már megint.

HIRDETÉS

Kávéház a Fekete Lóhoz. Diszel (ez a falu neve, egy kőhajításnyira a hozzám közeli kisvárostól, legyen immár neve is, Tapolca), közvetlenül a Látványtár mellett. Kávéházi miliő valóban, ahol akár töltött káposztát is lehet fogyasztani. Mindig bírtam a radikális eklektikát, ez is bejön, egyébként meg az előző évszázad elején dugig volt a haza ilyen helyekkel, csak aztán később jött, ami jött. Ildikó a főnök. Ezer éve ismerem, soha nem fért a bőrébe, volt már építési vállalkozó, utazott kertészetben, ő találta ki a most már turistalátványosságként is üzemelő káptalantóti piacot, most meg ez itt.

Egy mindenes feljegyzései (18. rész) | Magyar Hang

Nem véletlen a sok adunk. A főzés adás. Szeretet. Különben egye meg a fene.

Láthatóan hisz benne, és ezt át is tudja ragasztani a munkatársaira. És bitang jól főz, lássuk be. Pont azt a konyhát viszi, amit szeretek, egyensúlyban és középen a puccparádé és Köret-Magyarország között. Helyi alapanyagok, egyszerűség, rafinéria. Körbevezet a konyhán, az agyam úgy kétszáz információt fényképez le néhány perc leforgása alatt, és nem is nagyon törlődik semmi, amin magam is meglepődöm. Mert egyébként néha már arra sem emlékszem, hogy miért indultam el. Az eligazítás után rendet vágok a zöldség-előkészítőben, és nekimegyek egy marhahúslevesnek. Felrakom a csontokat, a húst, nagy láng, habozok, kis láng, zöldségek, ez ellesz így vagy tizenvalahány órát, épp hogy csak pöszmörög egy kicsit.

Elindítom a lecsót és egy zöldbabfőzeléket, közben Ildikó megy a dolgára, úgy tűnik, még mindig szeret kockáztatni, magam maradok egy időre az ételekkel. De nevezhetjük ezt bizalomnak is, amivel engem azonnal meg lehet fogni és szelídíteni, tehát enyhén bepárásodó tekintettel máris együtt lélegzem a produkcióval. Ildikó vissza, kenyeret süt, fél szemmel lesem, mit csinál, dagaszt, régi tészta, kicsi kömény is bele, valamint fekete tea – hoppácska, ezért már érdemes volt felkelni, a végeredmény pompás. Mákos guba, azt csinál még.

A nap vége felé biztonságba helyezem a műveket, dobozolok, címkézek, majd gatyába rázom a mise en place-t, a szentélyt. Nem nagyon kell biztatni, csak úgy, mint otthon és máshol, az idevonatkozó direktívákat a zseniális Anthony Bourdain könyvéből tanultam, és alkatilag sem áll tőlem távol. Az indukciós főzőlapokat persze elcseszem, csíkosak mint a fene, ami nem csoda, egy nyomorult szélvédőt sem tudok normálisan lemosni. Rámegyek még egyszer, ezúttal körkörösen, bingó. A padlóhoz nem nyúlok, az a mosogató kollegináé, a Zsuzsié, valószínűleg meg is kergetne egy lavórral, ha belekontárkodnék. Még átbeszéljük a napot, aztán helló. Élveztem minden percét. Jó, nem azt mondom, hogy percenként törték ránk az ajtót, vagy befutott három lengyel turistabusz, szóval nem úszott a placc, de most éppen így volt jó, nyugiban ismerkedni.

Vasárnap a piacon. Borjúgulyást mérünk, meg egy másik levest, az zöldbabos, tejfölös, szintén borjúval, töltött káposztát, meg vega töltött káposztát, utóbbi puliszkával, babbal és lecsóval bolondult meg.

Toporgunk a Csillával a sparhelteknél, rakjuk a tüzeket, bár nincs olyan hideg, mint amire számítottam, a fazekak szépen, glédában sorakoznak, öröm nézni ezt a kis szabadtéri konyhát a féltető alól. Nincsenek túl sokan, de azért szépen fogy a portéka, közben ismerkedünk egy kicsit, ez az első közös napunk. Van miről dumálnunk, mindkettőnk élete valóságos valóságshow, Csilla vitt már vega-vegán éttermet Londonban, büfézett Ozorán, és lakott úgy, hogy se víz, se villany. Szóval kicseréltük a tapasztalatainkat, és jókat röhögtünk magunkon. Ilyen az, amikor a punkok osztják a levest. Közben elszaladtam egy kis kecskesajtért, füstölt fürjtojásért és csokiért az árusokhoz, kaptam egy adag kocsonyát a Balázstól, aztán el is ment a délelőtt és a délután eleje.

Spuri fát hasítani, begyújtani, begubózni. Jut eszembe, valakinek leesett a húszfilléres, hogy valószínűleg a legszegényebbek fűtenek fával, jusson hát nekik is némi támogatás, legalább két hétre való. Apró szépséghiba, hogy hamarosan lejár a határidő, és a fának se híre, se hamva. Nyilván kivárják az önkormányzatok, amíg belepi a fát a hó, hadd visítson a kályhában, esetleg kitavaszodik. – Anyátokat, azt! – állapította meg a felső utcában lakó Pista gyerek, kezében egy fejszével, épp a minap. Egyébként meg elég nagy mázlink van eddig ezzel a téllel, ezekben a plusz négy, öt, kilencekben némi rutinnal még ott is ki lehet bekkelni, ahol négy méter a belmagasság, és az ablakokat még a tizenkilencedik században illesztették a helyükre. Már amennyiben van tüzelő, ugye. Gáz, na az van itt a környéken a falvakban, elég nagy. Elöregedés, elvándorlás, bezárt kocsmák és boltok, totál nihil. Aki nem akar embert látni, már nem kell kimennie az erdőbe.

A felolvasók viszont jók errefelé. Ezt megállapíthattuk nemrég egy Hamvas-est kapcsán, most meg a Hutnik Karcsi könyvéből ment a felolvasás, ugyanabban a kocsmában. Ami üdítő kivétel, egyrészt mert télen is nyitva tart, másrészt mert valami csoda folytán sikerült integrálniuk legalább az ivóban a helyi arcokat és a „pestieket” (valami miatt a németek is ebbe a halmazba tartoznak), harmadrészt kultúrát is csempésznek befelé, nem csak szeszt. A Karcsi meg szakács is és kalandor is, valamint jelentős mesemondó, így aztán főzött afrikait, csirkét és rizst, közben meg nyomták a szövegét, azt hiszem, ez tetszett neki.

Magam azon az estén sofőr voltam, így aztán azon gondolkodtam, miközben vártam a nálam vidámabb halmazállapotú haverokra, hogy ha már ennyi jó orgánumú csávó terem errefelé, szervezhetnénk egy partizánosztagot, és mehetnénk mesélni idősek otthonába, otthon magányos idősekhez, beteg gyerekekhez, dobni egy kis melegséget, meg szeretetet vagy mit. Ha már itt megint megette a fene az egészet, és újra visszavonultunk a veteményesekbe, legalább néha nyújtsuk ki mancsainkat, mint a macska, túl és át a kapuinkon.

Egy mindenes feljegyzései (24. rész) | Magyar Hang

Az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt.

Ha már kapuk, akkor William Blake nyomán: Jim Morrison a napokban lett volna hetvenöt éves. Feltettem az An American Prayert a lejátszóra, indiánok, indiánok, miért kellett meghalnotok, és így tovább. Petri dettó hetvenöt is lehetne akár, szintén mostanság. Előbányászom az Örökhétfőt. Szamizdat kiadás, a nyolcvanas évek elejéről. Az óra körbejár. Vajon most hová írna?

Jonas Jonassonnak ezen már nem kell gondolkodnia. Első könyve megjelenéséig volt újságíró, aztán elrendeződtek a dolgok. Mert az első mű rögtön A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt volt. Ezt követte Az analfabéta, aki tudott számolni, majd a Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok), és ezzel a szerző be is írta magát a vinnyogva röhögtetők csodálatos közösségébe. Egyúttal eleven cáfolatát adta annak a sztereotípiának, hogy Svédországban mindenki a mániás depressziójának leszálló ágában remegő kezekkel várja a déli kompot, és már akkor is tök sötét van, meg egyébként is csak egy bosnyák tud közülük focizni, de Malmőben még ő sem merne kimenni az utcára, plusz összeomlott a szociális-jóléti állam, és maga alá temette a fűtött utcákat, valamint a krimiírókat. Illetve lehet, hogy mindez valójában így van, csak éppen Jonassonon nem látszik elsőre.

Kortársunk, Petri György | Magyar Hang

Hetvenöt éve született a költő, aki ma sem kevésbé aktuális, mint egykor.

Mert ha azt gondolnánk, hogy az életmű eddigi darabjaival már elment a falig, akkor íme megérkezett A százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik. Tette ezt Balin, a Svédországból megfújt lóvéval és tettestársával, Juliusszal, de a világ csak nem hagyta békén. Még csak az elején tartok, de már rázkódik rajtam a macska, majd mondom, hogy miért.

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 31. számban? Itt megtudhatja!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

26,392lájkolóTetszik
2,006követőKövetés
15,269feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Vadászidény – Magyar Hang-ajánló

EP-választási körkérdés, Szalai Kriszta-interjú, törökszentmiklósi riport, igazolták a kettős élelmiszer-minőséget, a Strache-ügy hatása – itt a friss Magyar Hang!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek