A macska a röhögéstől rázkódik rajtam, Jonas Jonasson miatt. Konkrétabban a bolondos svéd A százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik című, legújabb regénye miatt, ami ellenállhatatlanul vicces. A százéves korában elveszített Allan Karlssonon ugyanis nem fog az idő, a szerző pedig ezúttal nagyban játszik.
A megszokott futóbolondokhoz újabbak csatlakoznak, feltűnik Kim Dzsongun, Merkel, Putyin, Trump, a svéd külügyminiszter és a német titkosszolgálat, valamint az Egyesült Nemzetek Szervezetének számos diplomatája, miközben a világ változatlan lelkesedéssel rohan a vesztébe, és ezeken az arcokon már tényleg csak röhögni lehet kínunkban, annyira kínosak, tisztára, mint a nemi eltévelyedések a panoptikumban, ahogyan azt Pepin bácsi oly plasztikusan megfogalmazta, és addig jó, amíg nem fagy az arcunkra a mosoly, nem törlődik a vigyor, mert ez az Isten egyik legnagyobb ajándéka nekünk, hogy nevetünk a végsőkig, magunkon is persze, de legfőképpen a hatalom tébolyultjain, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy, pedig inkább dehogy.
Egy mindenes feljegyzései (28. rész) | Magyar Hang
Gáz, na az van itt a környéken a falvakban, elég nagy. Elöregedés, elvándorlás, bezárt kocsmák és boltok, totál nihil.
Néha leteszem a könyvet, hogy tovább tartson, olyan ez, mint amikor lassan eszel ugyanilyen megfontolásból, mint Mazsola, Bálint Ágnes halhatatlan, zöld színű malaca. És ha már evés és Pepin, akkor dobok egy villámomlettet, homáge á Jacques Pépin. A macskák is kapnak, mielőtt visszakucorodnánk (megtehetjük most egy kicsit, fa bent, vírus még beljebb, hóesés odakint, fehér már a giccshatár, gyanús idill), és felolvasnék nekik.
John Bradshow-t kapnak, ha akarják, ha nem. A szerzőbe először a Vissza önmagunkhoz (A bennünk élő gyermek felfedezése) című könyve kapcsán akadtam bele, mert elkezdett érdekelni a gyermeki, a felnőtt és a szülői énem, annál is inkább, mert amint az már nyilván kiderült, én soha nem fogok felnőni, mert egyrészt lekéstem róla, másrészt nem is akarok, ami nem a felelősség hárítását jelenti, egyszerűen jó ez így nekem, önfeledten kapirgálom a varakat a sebeimen. De most nem ebből a műből citálok a Cirmosnak és az Egérnek, hanem a Macskafejjel című értekezésből, ami nemrég jelent meg magyarul, és ami azt ígéri, hogy megfelelő figyelemmel és összpontosítással a cicáim legjobb barátja lehetek a tudomány segítségével, és ez felvillanyoz.
Annál is inkább, mert már Mark Twain, aki többek között mégiscsak megírta minden idők legamerikaibb regényét, a Huckleberry Finnt, is megmondta, hogy ha szereted a macskákat, nem is kell többet mondanod, hű barátod és bajtársad vagyok. Ami egyébként bátor kiállás volt részéről, ugyanis akkoriban egy macska farkára petárdát kötözni elfogadottabb volt, mint manapság, pedig még mindig bőven van hová fejlődni.
Egy mindenes feljegyzései (27. rész) | Magyar Hang
Engem néha elkap egy város és jó ideig fogva tart, nem ereszt. Múltjának borzalmai, jelenének vitalitása és jövőjének bizonytalansága.
Na, de vissza Bradshow-hoz, aki az egyik legkomolyabb szaktekintély volt (és lesz) macskaügyben, és valószínűleg mindent tudott a macskák történelméről és a jövőjükről egyben. Hosszú volt az út az első kalandtól – egy Kelly nevű zaklatott burmai, aki kizárólag párolt tőkehalat volt hajlandó fogyasztani, és többnyire a kanapé alatt bujkált –, egészen addig, hogy évtizedeket szentelt az életéből a házi macskák tanulmányozásának, de nyilván megérte. Mert lenyűgözve lenni érző lényektől jó.
A macskaszelídítés egyébként nem fáklyásmenet, és a pálya tele van buktatókkal. Az egyik ilyen, és ebbéli véleményemben végre társra találtam, méghozzá egy tudós kollégában, az az egyre inkább elharapózó gyakorlat és egyben minden más elképzelést mereven, idegesen és valamiféle übermensch küldetéstudat mentén kialakult elmélet, mely szerint a macskákat (és a kutyákat) feltétlenül ivartalanítani kell, mielőtt akár egyszer is utódokat hoznának a világra. Persze több ok miatt nehéz ezzel a szemlélettel szemben érvelni, és vitavágy híján az etikai komponenseket most el is hagyom lágyan, ám ugyanezzel a szelídséggel tennék egy észrevételt Bradshow nyomán.
Ha az összes kedvtelésből tartott macskát jelen trend szerint ivartalanítjuk, és ezzel a génjeik öröklődését is elnyisszantjuk, akkor annyi a szelídebb típusnak. Ám ettől még a városok peremén, szép mezők szélén, árnyas ligetekben háborítatlanul működnek tovább a swingerklubok, ahol félszemű, cakkos fülű, kigyúrt kandúrok üzekednek vadul begerjedt, nimfomániás nőstényekkel, és örökítenek vidáman. És akkor majd lehet sopánkodni, hogy a következő macskanemzedék tagjai harapnak, karmolnak, levadásszák a környék madár állományát, és Molotov-koktélt barkácsolnak a sufniban. Na, így. Vagy nem.
Egy mindenes feljegyzései (26. rész) | Magyar Hang
Néha visszagondolok az életemre. Csupa ajándék. Család, gyerekek, kert, állatok, minden, amiről álmodtam. Nyilván én csesztem el.
Aztán éppen ott tartok a Mitől lesz egy szobacica boldog és elégedett? című passzusban, hogy naponta többször játssz a macskáddal, a prédaszerű játékszerek általában kielégítik a macska vadászösztönét, különösen, ha szokása bámulni a madarakat az ablakon át, és hogy a játékokat cserélgesd gyakran, hogy fenntartsd a macska érdeklődését, és pont eljutottam volna az interaktív etetőkig, amikor az addigi harsány dorombolást csendes szuszogás váltotta fel. Ezek belealudtak a sztoriba, ez nem kétséges. Úgy tűnik, hogy a rendíthetetlen brit hazafinak, más nézőpontból a jaltai kofának és a drezdai rémnek a „no sporton” kívül abban is igaza volt, hogy a kutyák felnéznek ránk, a macskák lenéznek minket. Mindegy is, én maradok az íreknél, kik szerint: a macska szeme ablak, amelyen keresztül egy másik világ tárul fel előttünk. Csak most éppen csukva van, gondolom még, mielőtt magam is elszunyókálnék.
Az irodalom terápia. Gyógyít, ha írod, és gyógyít, ha olvasod. A versekkel talán még intenzívebb ez a kollaboráció, mint a prózával. Na jó, onnan kezdem, hogy alighanem elég fejlett az animám, gyakran beleszól az életembe. Értem ezalatt, hogy a bennem lakozó (a lelkemet rágja ráadásul a cafka) ellentétes nemű lény vagy alak (én megáldottalak) viszonylag virgonc. Néhanap fogja magát, és kivetíti szintén magát egy másik nőre, projektál mintegy. Megtestesül hát az ösztönvilágom egy része, kézen fog, szép a keze, és szelíden visz befelé, a mély-énem irányába.
Egy mindenes feljegyzései (25. rész) | Magyar Hang
A minap megjelent itt Ábrahám Zsolt, neki is fogott, hogy helyre rakjuk néhány dalszövegemet, a múlt század nyolcvanas éveiből, mintegy beágyazzuk azokat a mai zenei világba.
Ilyenkor kissé irracionális leszek, érzékeny, sejtelmeim és sejtéseim támadnak, és azok be is jönnek, a hangulataim uralnak, boldogan dobom el az agyamat, és telesírom az anyatermészetet nagy, bús férfi könnyekkel, amelyek persze tulajdonképpen nem is az enyémek, hanem az övéi, simán letagadom őket. Kilakkozom az édes kis Animácska lábujjain a körmöket, és megyünk sétálni mezítláb, irány a kollektív tudattalan, ma ott lesz a buli. Je suis Bovaryné. Mindjárt meg is hasadok, mint egy görögdinnye, egyszerre tele maggal és lével, hogy most a lírai énem utalgasson egy kicsit erotikusan, amennyiben ez érthető. Reccs, lehet szeletelni.
Szóval, érezni vélem én őket, ezeket a különös nőket, a világ négereit, bár ha csak ők véreznek, énekelte Alice Cooper, akit könnyen felismerhetünk a nyakában tekergőző óriáskígyóról. Lám, lám, Herr Jung, hogy nagyságod mekkora ravaszdi.
Mindezek ellenére, vagy persze pont ezért kaptam egy kisebb kulturális sokkot meg egy közelről bevitt gyomrost Tisza Kata kötetétől, a címe A legjobb hely a városban te vagy, ami elég jó cím, még biztat is, és sokkal jobb, mint a te vagy a legjobb, ami történhetett velem és hasonló hülyeségek. Annak ellenére, hogy sejtem, nagyjából persze, hogy ki ez a szerző a totális beindulásban, hiszen annyit posztol a (most termékmegjelenítek mindjárt, mert az álságos „legnépszerűbb közösségi portáltól” már kiver a víz) Facebookon, hogy alig lehet követni, de nekem speckó jót tesz vele, még akkor is, amikor kicsit túltolja némelyik témát, mert mindannyian túltolunk valamit, és ha ezt nem fogadjuk el a másiktól, akkor magunkat se bírjuk igazán, és az gáz.
Egy mindenes feljegyzései (24. rész) | Magyar Hang
Az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt.
Azt is sejteni vélem, hogy rajta is átment a tank oda-vissza, aztán most talán jobban van, tehát nem úgy mentem neki a szövegtestnek, mint egy Nobel-díjas ruandai írónőnek, de még így is. De még így is meglepett, aztán meg azonnal beszippantott, hogy majd eleredt az orrom vére, először egy szuszra lenyomtam az összes verset, mint egy regényt, aztán meg egyesével kibeleztem őket, és csak aztán hagytam hűlni, mint halott nőt a kövön, ugye. Terápiás versek, ezt is ráírták a borítóra (a Scolar adta ki, még friss), és azok. Az elválás traumájáról. A költő bátor és humoros, valamint vibrálóan tehetséges. A kötet vagány és szexi, bármit is jelentsen ez. „Tk szeméből hull a könyve” - fűzte hozzá ef Zámbó Öcsi és egyben István, képzőművész, zenész és polihisztor, és igaza volt. Innen folytatom, azt hiszem.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
