HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (35. rész)

HIRDETÉS

A váróteremben, ahol senki nem várt senkire, mindannyian beértük a két idegest a vonatról, a két egyáltalán nem idegen testet, és elhatároztam, hogy kihasználom ezt a pár percet a téli depresszióm és a tavaszi fáradtság között, és egyesítem, valamint aktiválom a személyiségeimet. Éppen ránk fért, mind a hatunkra. Zizegtem, mint a hiányos neonfelirat az állomás homlokzatán, ami azt hivatott jelezni, hogy éppen hol is tartózkodunk életem során ebben a karmageddonban, és ebben a formájában is tűpontosnak bizonyult, tekintve, hogy éppen sehol, és annak is a közepén.

HIRDETÉS

Léptek szaporázása következett ismét, határozott akarat megnyilvánulása a csatlakozás és egyben az utolsó busz elérésére, szent elhatározás és szenteknek egyezsége ugyanakkor, egy lélek vagyok immár, és ismét, ép testben épp hogy élek. A félelem bére a farzsebemben, kiveszek egy bankjegyet, veszek egy jegyet. A buszt előző éjjel ismeretlen tettesek kékre mázolták, és aranysárga napot festettek az oldalára. Foszforeszkál a sötétben, illetve hát ragyog, mellette a hold, körülöttük múló csillagok, azt látom, hogy eléggé egyedül vagyok. Szórakozottan dudorászok magamban, önidézek, önfelmentés nincs, ezt ugye mondanom sem kell önnek: „Ének a sötétben / Magányos, vizes pincékben / Séta a mennyben / Már csak a csoda segíthet.” Jól elhúzom magamban, meeennyben, hadd hízzon a négysoros.

Egy mindenes feljegyzései (26. rész) | Magyar Hang

Néha visszagondolok az életemre. Csupa ajándék. Család, gyerekek, kert, állatok, minden, amiről álmodtam. Nyilván én csesztem el.

Az első ajtó mellé vackolok, régi busz ez, van ott egy lenyitható ülés, ha felállsz, visszapattan, egyszerre csattan és puffan a műbőr huzat a kárpiton. Fölöttem vészkijárat, kalapáccsal. A sofőrön fekete szemüveg, a fülke oldalának támasztva fehér bot, mellette egy német juhászkutya. Az orrához tartom a kézfejemet, hideg mind a kettő. Élünk, egészségesek vagyunk, dől a pára a szánkból a hidegben. Gyújtás, a karosszéria megremeg, fényszóró hasít a ködbe, mi meg az éjszakába. Vak vezet világtalant.

Az első megálló az evangélikusok központja és az iskola. Nincs felszálló, nem is állunk meg, csak lassítunk, hogy hátha, esetleg. Hogy mégis, talán, kiveti magát valaki a rozsdás vas-azbeszt hullámpala bódéból, egyenesen elénk, karjával hadonászva a feje felett, hogy hahó, halló, veletek akarok menni, mindegy, hogy hová, csak vigyetek el innen, bárhová, csak innen el. De nem. A második az erdő szélén. Kiszakadt műanyag zsákokból szabadul a szemét, ahogy elsuhanunk mellettük, vaddisznó bámul be érdeklődve az ablakon, körülötte csíkos malacok, az erdőben koboldok, lúdvércek, boszorkányok bújnak össze fázósan, a kutya nyüszít egy rövidet, feláll, forog, visszafekszik. A falu is kihalt, a kocsmaajtón rács és lakat, a málló vakolaton graffiti: „Vesszenek a többiek!”

Ahogy kikanyarodunk a végén, és kezdődik az ősgyep, és kétoldalt kihunyt vulkánok derengenek, és közöttük hosszú nyakú, felfújható dinoszauruszok bólogatnak, elkezdek készülődni a leszálláshoz. Gombot nyomok, csengő berreg. Pont olyan a hangja, mint annak, ami a szünetet jelezte az általános iskolában, és mi kitódultunk az osztályteremből, és én a folyosón játék közben elgáncsoltam a híres nőgyógyász lányát, és ahogy elesett, felrepedt a szemöldöke, szép lány volt, és én másnap virágot vittem neki, és borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötört, a szülei meg rendesek voltak, alighanem látták, hogy ez bizony szerelem, és nem rúgattak ki abból az iskolából, ahol azelőtt az angolkisasszonyok tanítottak leendő angolkisasszonyokat, de lehet, hogy csak nem akarták tetézni a bajt, mert akkor halt meg az apám. Megsimogatom a kutya fejét, elköszönök, és lelépek.

HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (25. rész) | Magyar Hang

A minap megjelent itt Ábrahám Zsolt, neki is fogott, hogy helyre rakjuk néhány dalszövegemet, a múlt század nyolcvanas éveiből, mintegy beágyazzuk azokat a mai zenei világba.

Téli éji kerti partira vagyok hivatalos a hegyoldalba. Már messziről látni a helyszínt. Egy nagy négyzet oldalairól eltakarították a havat, fellocsolták valami folyadékkal, és egy szűk bejáratot hagyva meggyújtották. A közepén egy kör is égett, a szőlősorok aljáról olyan volt, mint egy mandala. Jól nézett ki, meg kell hagyni. Elvegyülés, tapogatózás, ital a kézben. Színes szörp. Az enzimek gurulnak a röhögéstől. Az erős kezdés híveinek olajoshordók fölött merőkanalakban melegszik az abszint.

A pince előtti úszómedence jegén egy pár korcsolyázik körbe-körbe, a fiú néha kidobja a lányt, fel a levegőbe, hogy csak úgy repül a csillagok felé, szoknya pörög, hajfonat pörög, aztán újra köröznek, élénken gesztikulálva beszélgetnek, de ezt nem hallani az üvöltő zenétől, ami most valami ipari zúzás, amire többen rá is játszanak még, hordókat, vödröket verve félmeztelenül a fagyban. Két csaj libikókázik, egy szőke és egy fekete, amelyik leérkezik, az jól odavágja a fenekét a földhöz, amitől a másik megemelkedik és visszaesik, vörös pezsgője fröccsen a hóra. Ritmusra csinálják.

Ennek ellenére otthagyom őket az egyre terebélyesedő foltjukkal együtt, és becélzok egy karácsonyfaégőkkel kivilágított hintaágyat, amiben egy nő felolvas egy férfinek. A pasason testhez simuló, csontvázmintás latex kezeslábas, mint egy síoverall, a nő feltűnően szép, és ennek láthatóan tudatában is van, keresztbe vetett lábai tűsarkakban végződnek, az egyiket lustán lóbálja a másikon. Fölöttük kiterjesztett szárnyú neon angyalok, mint a kiterjesztett valóság maga, mögöttük két vetítővászon, az egyiken ők maguk látszódnak, a másikon csupán két felirat, az egyik ez: „Nem véletlen az sem, hogy a vászon fehér, ez a fehér vászon én vagyok (Jean-Luc Godard)”. A másik meg ez: „Vivre dangeureusement jusqu’au bout” (Veszélyesen élni kifulladásig).

Közelebb érve hozzájuk, látom és hallom is, hogy a nő ugyanabból a könyvből olvas fel a haláljelmezesnek, amit magam is olvastam a vonaton, Godard, Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe, I. utazás: A remény birtokában, kiadja a Francia Új Hullám Kiadó, megjelent a mester 88. születésnapjára – még tavaly tehát.

Egy mindenes feljegyzései (24. rész) | Magyar Hang

Az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt.

A nőnek a hangja is szép. Alt, és még rá is tesz egy lapáttal, búgatja rendesen, mint árva gerle a dúcban, a halál már eléggé készen van, de megbabonázva hallgatja, a végén még nyitott szemmel fog itt elaludni nekem, ezt gondolom egy pillanatra, miközben egy angyal árnyéka vetül a nő szemüvegére, aki itt tart éppen, vagyis hát akkor: „Azzal kapcsolatban, hogy mi az objektív, azt nem igazán tudom. Szerintem ami objektív – ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni –, az a vászon, ami lapos, az objektív. Egy mozi, az emberek, akik filmet néznek… Nézhetjük úgy magunkat, mint szubjektumokat, akik egy objektumot néznek, és ez az objektum a szubjektum más aspektusait tükrözi vissza. Abban, amit csinálok, sok szubjektivitás van, én pedig – ha úgy tetszik – megpróbálom ezt a szubjektivitást némileg objektívabban előadni. Néha a zenét, a dalt is érdekesnek találom, mert ott a szubjektivitás még teljesebb lehet, és nem annyira objektív. Például, ha zenét hallgat az ember… Vagy táncol, akkor zavarba jön, ha senki sem táncol vele.”

És ezen a ponton a halál tényleg beleszundított a szövegtestbe, és valóban nyitva marad a szeme, az egyik égő vörös volt, mint a rubin, a másik áttetsző zöld, akár a smaragd.

– Érdekes, hogy maga is ezt a könyvet olvassa. – (Jól van na, ez jött ki belőlem, most mit csináljak, mentségemre szolgáljon, hogy közben éreztem, hogy a többiek mocorognak bennem, és ez némiképp elvonta a figyelmemet.)

– Nem különösebben. Nem akar táncolni velem? Nehogy zavarba jöjjek ennyi ember között. Nincs kedve felkérni?

Egy mindenes feljegyzései (23. rész) | Magyar Hang

Mi a vér van itt, a Balaton tó környékén? Halál, az van. Ember nem jár a környéken. Zombifalvak. Se kocsma, se bolt, se trafik. Semmi. Nulla.

Nem volt, de megtettem. Pont arra gondoltam, hogy lefarcolok idejében, mégis maradtam. Az ember néha marad, bár semmi értelme. Tudtam, hogy angyal, elég átlátszó volt ez az egész. A bőre is, meg a szitu is. Meg azok az elhullajtott tollak a hintaágyon. Az jutott eszembe, hogy fordítok egyet az eseményeken. Vigyáztam rá, úgy fogtam meg. Azt hiszem, elegánsan vezettem, semmi nyomulás. Aztán a füléhez hajoltam, és belekezdtem a történetembe.

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti. 

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,426lájkolóTetszik
2,287követőKövetés
16,206feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Ugrás a mély vízbe – Magyar Hang-ajánló

Interjú György Péterrel, Ungváry Krisztiánnal, Rékasi Károllyal és Zsigmonddal, valamint a Fridays for Future hazai szervezőivel. Itt a friss Magyar Hang!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Kulka János négy alkalommal is fellép az Ördögkatlanon

Nemsokára kezdődik a nyár legbensőségesebb fesztiválja, az Ördögkatlan. Kedvcsinálónak a színházi programokból szemezgettünk.