HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (37. rész)

HIRDETÉS

Nagy-Britanniában egy ideje komoly népszerűségnek örvend a mókushús a vendéglőkben, Bosznia-Hercegovinában pedig szinte családtagnak számít a Kalasnyikov, ezért aztán ebben a páratlan szépségű és nagyjából szív alakú országban momentán nem is a terrorizmus és a migrációs válság a legnagyobb biztonsági probléma, avagy bizonytalansági tényező, hanem az illegálisan tartott, komoly hatóerejű fegyverek száma. Ami, gondolom, becslés, ámde akkor is, ha egy 3,5 milliós lakóközösségben 750 ezresre tartják azokat a háztartásokat, ahol akad lezsírozva egy jó kis lőfegyver a palláson, amit adott esetben nem is félnek (haboznak) használni, akkor némi vakarózás után megállapíthatjuk, hogy majdnem minden családnak van fegyvere. Kalasnyikov édesanyám, hej, hej.

HIRDETÉS

A világ tehát, állapítsuk meg menten, megállíthatatlannak tűnik. Mindeközben tovább tágul a világegyetem, az Uránusz meg pajkosan fickándozik, a Kos öklel és ölel. Nehéz itten eligazodni, na. Azért vannak támpontok, még ha mégoly megfoghatatlannak és egyszerre törvényszerűnek tűnnek is, mint az univerzum maga. És egyszer csak jönnek és csak jönnek, kézen fogva, mint az óvodások, amikor kiviszik őket levegőzni, amire persze majd jól nem emlékeznek később, és még az analitikusuk sem tudja előhozni belőlük, csupán azt állítja nagyon sok dollárért, hogy de, ímhol a gyökerek és a kutya elásva. Ez a mondatvég azért, mert éppen kutyapiszok-szedegetés közben villant be, hogy leveleket írnék, szívesen. Papírra, tollal, borítékba be, postára el, felad. Választ vár.

Egy mindenes feljegyzései (36. rész) | Magyar Hang

A világom töredezetté vált. Reggel van, még mindig élek, és már megint, és még mindig félek, és magányos idegenként nézek, fel a Teremtőre és le a lábam elé.

Erre az elkövető, a fehér puli éktelen ugatásba kezd, hosszan és falzettben, ami bizonyosság arra nézvést, hogy megérkezett a postás, a Zoli. És mit hoz, na mit? Nem csekket, felszólítást, törvényesített fenyegetést, hogy ha eddig és eddig nem, akkor mi majd jól kicsináluuuunk, nem, ezúttal levelet. A borítékon rajta a feladó, a bélyegen postakürt. Benne vonalas irkán a következők, idemásolom: „Tisztelt Hegyi Úr! Valószínűleg nagyot néz erre a levélre, ugyan ki írta. Egy olyan nagymama írta, aki 11 évvel ezelőtt napokig kacagott egy olyan cikken, melyet ön írt. Sok idő eltelt, újság nincs, kacagtató cikk sincs, kézírás romokban. A szép magyar nyelv minden oldalról megtámadva. De ne panaszkodjunk, vannak jó emlékeink is. Minden szépet, jót kívánok önnek nagymamai szeretettel, Kati néni.”

Szétszedem ezt most kissé. Kutyapiszok mint valóság és egyben szimbólum. Levélre gondolás. Levél érkezése. Minden vessző a helyén. A „kézírás romokban” simán irodalom. Tizenegy év. Még él. Még nagyobb csoda, hogy én is és még Keith Richards is. Nincsen apám, se anyám, nagymamám meg alig volt egyáltalán, korán aratott a halál. Nagyapám, apai, született Jesberger János sváb kisbirtokos születésem előtt el, belepusztulva a kitelepítések körüli hercehurcákba, a másik, Széll Sándor, székelységből származó alföldi gazda megjárva a nagy háborút, majd a még nagyobbat, félig agyonverve a téeszesítéskor már csak azt az emléket hagyta bennem, hogy ül egy padon, egyik Kossuthról (mi másról) gyújt rá a másikra, mellette egy demizson bor. Hagyjátok az öreget, mondták a lányai. Kalap a fejen, ing végig begombolva, tartás egyenes. Ő kilencvenhat, magam hat, már engedték, hogy megsimogassam a kisoroszlánt a Fővárosi Állat- és Növénykertben, és egyszer, amikor senki sem látta, megsimogattam az öreg kézfejét is, ellenállhatatlanul vonzottak a kidomborodó erek.

HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (34. rész) | Magyar Hang

Az élet egy csoda, mi? És közben szisztematikusan elveszed magadtól. Tudom, persze, ez a te rohadt nagy szabadságod. Rock and roll, mi?

Nagyanyáim megérték a várva várt kisunokát (ez lennék én, beleöregedve immár kézfejeknek simogatásába és boraink álmodásába), aztán ők is bele, az ismeretlenbe. Szóval az a rész, hogy egész nyáron a nagyinál, és ott láttam, hogy kapirgálás megy, és veteményezés, és ezért lettem szakács, ez a panel nálam kimaradt. Mint ahogy nem ezért lettem mindenes sem, és nem ezért nem leszek udvaros. Nekem az a Dorottya (pompás magyar színésznő, titokzatos rajongásaim egyik örök tárgya). De mostanában a környéken, ahol élek, udvarost keresnek, hirdetés útján, nem művészt. Akár bentlakással is, akár házaspárt is. És rohadtul nem érzik, hogy ez mennyire gáz. Bár, ha úgy vesszük, ez még a legszelídebb vadhajtása ennek az egész vad-feudálkapitalista szennynek. Elvették a házadat, a munkádat, a nődet, a jövődet? Gyere hozzánk cselédnek. Mégiscsak tető, meló, ha mázlid van, nem csicska, hanem inkább kaja és még ruha is, Joe örülni, kapni új nadrág.

Na de, nem akarnék én itt már megint „szépen szenvedni” (Gábor telitalálata), a sztori lényege az (ahogy Kriszto mondaná), hogy van nagymamám megint. És jó emlékeink is. Bejövök tehát, be a házba, és azt olvasom menten, hogy egy ismerősöm levelet küldene Nagyváradra, elvinné-e valaki. Nocsak, gondolom, halmozódunk újfent, de szöget is ütnek a fejembe ezzel, hogy a postával akkor mi a f… (fene). De látom, hogy egy hozzászóló már fel is vetette az egyetlen logikus kérdést. Mire a válasz: tizenegy nap. Nekem persze jobb most, időm, mint a pelyva. Tehát rengeteg, ez azt jelenti, tudom, mert jártam már gabonásoknál, abból tényleg rengeteg van, hoztam is el egy zsákkal, hogy majd belekeverem valamibe, valami miatt, de azóta is ott rohad, ahová letettem, pedig negyven fokban vállra vetve szúr, mint az állat, de mindegy, hagytam én már el és félbe keményebb cuccokat is. Például karácsony után még fél évig eszem szaloncukrot, aztán egyik napról a másikra lejövök róla. Római jellem, lássuk be. És önfény, ami beragyogja az egót és az aurát, lehetőleg egyszerre.

Egy mindenes feljegyzései (33. rész) | Magyar Hang

Mostanság egyre kevesebbet gondolkodom. Inkább az alvásra hajtok. Néha mindent megtennék érte.

És még megyek tovább, teszem fel sorban a zenéket, mert teszem fel, a barátaim örülnek ennek, mert néha jó régen hallott zenéket meghallhatni, nézni, mert ez olyan közös közösségi, és tükrözi a lélek állapotát is, mert a zene már csak ilyen, markoló, útkaparó, bele. És a végén, a legvégén, úgy hajnalra, mire bedől az én gyengécske kis hitecském maradéka is, már megint ketten maradnak. A fészbuk és a bor. Hamvas Bélára gondolok itten, én, istentelenül. Bebotorkálok a tévé elé, és alszom, azt hiszem.

A saját üvöltésemre ébredek hamarost. És ez nem is olyan furcsa, ha belegondolunk, ki máséra tenném. Azt álmodtam ugyanis, hogy autóbalesetet szenvedtem. A Bálint vezetett, hátrafelé. Nem úgy, hogy egy kicsit tolatott, ahogy a valóságban szoktunk, hanem folyamatosan, sokáig ment rükvercben, kilométereken át. Bal keze a kormányon, a jobb a háttámlán, a tekintete meg többnyire lent a zenekütyün, és néha még egy cigit is teker, ezt már tényleg nem tudom, hogyan csinálja, de érzem, hogy baj lesz, így seggel előre meg pláne, le is sodródunk az útról, megpördülünk a kavicsokon, aztán irány az árok, onnan a szántás, ez az utolsó illat, amit beszívok, a jó nagy, zsíros földdarabok szaga mélyszántás után, és csatt.

Egy mindenes feljegyzései (31. rész) | Magyar Hang

A piacon nincs idő az önsajnálatra, és amúgy is hiszek a munkaterápiában.

Meghaltam, és még vacakul is nézek ki. Érdekes módon látom, hogy a Bálint sem különbül. Az egyik szemüveglencséje fekete, a másik áttetsző. Csorog belőlünk a vér, kifelé a hanyatt fekvő vasból, a kerekek persze még forognak egy kicsit, színpadias az egész, Bruno Ganz is feltűnik egy pillanatra, ami viszont normális, kellett neki visszatérnie az emberek közé egy nő miatt. A Nick Cave még szakadatlanul nyomja a telefonból, a Henry Lee balladája persze, özvegyek és árvák aggódó hívása helyett, csak semmi giccs. De persze minden giccs vagy legalábbis melodráma, nagyon helyesen. Szóval felébredtem gyorsan, ott tartottunk.

És a szokásos reggeli ima helyett, hogy köszönöm, Uram, ezt az újabb napot, benne ezt a csodás reggelt, és kérlek, adj hozzá erőt, irgalmat és szenvedélyt, ez a szó jutott eszembe: Elengedés. És miután ezen kissé meglepődtünk mind a ketten, a következő kissé tiszteletlen piszkálódást böktem még ki, érdeklődve: Életem ezen szakaszában mi a célod velem, neked, Uram?

HIRDETÉS

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/8. számában jelent meg, 2019. február 22-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/8. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,931lájkolóTetszik
2,830követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Titkos kínzókamra a horvát–szerb zöldhatáron

Egy jelentés olyan brutális rendőri intézkedésekről ad hírt, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak ezekben az országokban.

Villamoson jó utazni

Kiteljesedés