Nem volt előzménye. Egy kicsit bolyongtam a Fészbukon, hogy megnézzem, miket rakosgatnak fel a haverjaim, lásd még ismerőseim, üzletfeleim nincsenek. Óvatos is vagyok már, ha valamiről szinte teljes bizonyossággal érzem, hogy felpiszkál (eredetileg egy másik szó türemkedett volna ide, ám önfinomítok) mindjárt, ki sem nyitom. Művészetek, szabadság, szerelem, ilyesmi érdekel már csak. E-kultúra, ez jött szembe, gondoltam, nézzük. Egy írás egy nőről, aki írt, novellákat, de már meghalt. Sosem hallottam róla. Az ember a fene nagy elbizakodottságában azt gondolná, hogy nincs már újdonság ebben az életben, pláne reveláció szinten, aztán tessék.
Megint egy nő. A neve Lucia Berlin. Már ez is egy kisebbfajta csoda, ha éppen Wim Wendersről, a fényről és egy, a szívnek kedves városról megy a morfondír, ez a név, így. Valami miatt szagot fogok, és azonnal, szinte tévedhetetlenül megérzem, hogy ő lesz az én emberem, akire vártam, mint Lou Reed az övére az elektrosokk után, illetve hát a nőm, vagy mi. Megmagyarázom a dilemmát. Ott, ahonnan én jövök, a nagy síkságon, a férfi az ember, a nő meg az asszony. De ez nem is tartozik szorosan ide, csupán elkalandoztam, ó én lovas nép sarja.
Szóval az írónő, nőíró Lucia Berlin, a könyv címe Bejárónők kézikönyve (nőrokon tehát, és hasonlatos egy elszánt mindeneshez), kérek egy példányt a kiadótól (Jelenkor), megkapom, még nem is tudom, hogy mekkora hála lesz érte, megérkezik, futár dudál, telefonál, a mű jó kövér, vagy hatszáz oldal. Fülszövegeket tanulmányozok rögvest. A képen úgy néz ki, de pont, mint egy olasz színésznő a hatvanas évekből, előző század. Ami azért érdekes, mert a nevét úgy akaródzik kimondanom (ízlelgetés mintegy), hogy Lúcsia, de aztán kiderül majd, hogy nem így kell, ejtsd Luszia. Született 1936-ban, elhunyt (és ki, a láng) 2004-ben. Első írásai huszonnégy éves korában, Saul Bellow irodalmi lapjában, a The Noble Savage-ben és a New Strand magazinban jelentek meg, később is számos folyóirat közölte az elbeszéléseit. Már amikor írt. Mert néha, sokszor, meg nem. Na ja, az alkoholizmus, bármit is jelentsen ez, ez a kettős spirál, ami néha úgy inspirál (köszönöm a szavakat, Müller Péter Sziámi), néha meg nem, és nem tudjuk, ki használ kit. Nála a nyolcvanas években leküzdve.
Fülszöveg elöl, szép, nem is lehetne jobban és pontosabban, idemásolom hát: Lucia Berlin szemügyre vette a démonait: az alkoholt, a kábítószereket, a bántalmazó és sérült anyát, a betegségeket, a magányt, aztán odalépett a szakadék szélére, és lenézett a mélységbe. De az utolsó pillanatban mégis úrrá lett a zuhanáson: megírta az elbeszéléseit.
Így valahogy. Úrrá lenni. Az komoly szerep. Hajnali fél öt van. Felébreszt az Úr, mert írni kell, ha esetleg nem tudnám. Kibotorkálok a konyhába, kávé, víz, kályha. Félre démonok, hess pendely. Hatkor már virrad. Reggeli fényben a hegy. De jó, hogy látom. De jó, hogy látok. A többi most nem nagyon számít. Illetve, na jó, egy kicsit. Ez a rengeteg ordenáré szemétség, ami körülvesz, fojtogat, halló Boston, illetve Houston, itt a fedélzet, valami gáz van. Világ, űr. Betegségek. Lucia Berlinnél gerinc, mint a másik csodacsajnál, Frida Kahlónál. Fájdalom. Mi minden születik belőle. A születés maga, rögtön elsőre. Hiába, jönnek a nők ezerrel. Pszichológusok, írók, festők, házak asszonyai, övék lesz a huszonegyedik század. Éppen ideje.
Lucia Berlin (micsoda név, de tényleg, Paris, Texas) könyve a reális, realista Amerika. Ahol a társadalombiztosítása és az egészség ügye összeomlik, de a robajt alig hallani a mosodák gépeinek zajától, ahol indiánok zakatolnak reggeltől estig, és ahol már többen beszélnek spanyolul, mint angolul, és ezt a tendenciát semmilyen fal nem állíthatja meg. A kötet címadó novellája, a Bejárónők kézikönyve csodaszámba megy, mondjuk ki bátran és határozottan. Mint ahogy Berlin kimondja: „A takarítónők lopnak, nem kérdés. De nem olyasmit, ami miatt olyan nagyon aggódnak az emberek, akiknek dolgozunk. Az a sok felesleges holmi, az váltja ki végül belőlünk. Nem kérünk a kis hamutartókban lévő aprópénzből. Egyszer egy bridzspartin egy hölgyemény azzal állt elő, hogy a takarítónők becsületességét úgy lehet tesztelni, ha az ember kis, rózsamintás hamutartókat hagy szerteszét, teli apróval. A magam részéről még hozzá is teszek pár egycentest, időnként még egy tízcentest is.”
Na, erről lenne szó még, arról a tízcentesről, amit időnként. A kasszába nem nyúlunk, ez alap. Ha igen, akkor beteszünk. Holott ott van, az orrunk előtt, a fiókban, mondjuk, mint nálunk a piacon. Na de, még mielőtt odamennénk újra, még valami. A fordító elsősorban. Ő a mi magyar hangunk, esetünkben Bíró Júlia. Mert mit tudunk mi amerikaiul, plusz még a rengeteg utalgatás, kutya kemény meló lehetett. És a felelősség, ami egy érzet is (na, ezt például fordítsuk, mondjuk, finnre), és olyan is van. Bukowskit például úgy olvasunk magyarul, ahogyan azt Pritz Péter olvastatja velünk. Nincs apelláta. Szerencsére. Mondjuk, itt van mindjárt ez:
– Miért jött New Orleansba?
– Túl sok olyan barátom van Los Angelesben, akik, úgy érzem, hátráltattak az előrejutásomban, olyan helyre akartam menni, ahol zavartalanul tudok a munkámra koncentrálni.
– Mi a biztosíték arra, hogy ha felvesszük, jó ideig velünk marad?
– Semmi.
Na, szevasz, ez az. A szabadság zavarba ejtő lehelete a tarkón. Kifogástalanul megfogalmazva. Ez ugyanis kvázi egy állásinterjú, nem betojva, reszketve és izzadva, mert a nagyfejű majd megmondja. Az idézet egyébként Charles Bukowski Tótumfaktum című művéből való, és több oka is van annak, hogy idetévedt. Egyrészt a Rolling Stones elnevezésű rythym and blues alapú rock and rollt játszó szociális klub idén nyáron kétszer is fellép New Orleans-ban (nem orlinsz, orleán, mint a szűz születésének helye), és milyen vicces lenne odajutni, enni egy jót a keverék konyhából, aztán megnézni az aligátor show-t, és persze, hogy miként kell temetni fúvósokkal.
Másrészt meg Mr. Chinaski ismét előkerült, újabb alantas nők társaságában, és természetesen vedel, mint a vaddisznó, holott még igen fiatal, vagy talán éppen ezért, amennyiben a Helikon igen bölcsen újra megjelentette a Tótumfaktum című alapművet, amit egyébként nekem fura módon előbb volt szerencsém filmen látni, mint olvasni. Ám így is jó. Harmadjára és nem utolsósorban és talán nem véletlenül Lucia Berlint, mint megtudtam, szokás Bukowskihoz hasonlítani. Hímnem, nőnem. Ezt a címet meg Jean-Luc Godard adta az emberiségnek. Nos, ez így lett kerek. És persze mehr licht (luce, briliáns barátnőim) mindenkinek, ahogyan azt állítólag maga Johann Wolfgang Goethe fogalmazta meg a halálos ágyán.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!
