HIRDETÉS

Egy mindenes feljegyzései (40. rész)

HIRDETÉS

Három nap leforgása alatt olyan ibolyamező alakult ki a cseresznyefa alatt, hogy belekáprázik a szemem. Néhány hóvirág merészkedett közéjük. Most akkor odahúzok egy széket, és ott üldögélek, amikor üldögélhetek. A krókuszok odébb nyílnak, hamarosan lehet majd bibézni, fűszernek eltenni, medvehagymát rágcsálni, bolondul nőnek a tulipánok és a tűzliliomok, a szárak szökkennek, a levelek híznak… és megint tavasz. Előkerülnek a legyek és egyéb állatfajták. Éjszaka lehet velük viaskodni, mert napközben már ajtó-ablak nyitva-tárva. Mégis az üres kapu fölé fejelek. A macskák is elstartolnak a vackukról, beszállnak a vadászatba. Én csak hadonászom a vaksötétben, de ők profik.

HIRDETÉS

Csökken a légynyomás. Aludni viszont már képtelenség. Fél négy van, hajnali. Irány a konyha, nekem kávé, a cicáknak reggeli, a puli a fejét sem emeli fel, a tűz kialudt, nem baj, nincs hideg. Nyomorult szorongás, az van, várom, hogy múljon. Az idő közben teszi. Öt óra, harangoznak. Rendben van, akkor legyen egy újabb nap. …és megint tavasz.

A Sandro Botticelli rendező-pályaudvarra érkezik menetrendszerűen, hogy újra megszülje Vénuszt egy tehervagonban, ahol nincsenek kapaszkodók (fogódzók, ugye), fekszünk a szalmán, a vajúdás hangjaira riadok. Elbóbiskolhattam olvasás közben, és ezt álmodtam abban a fotelben, amit úgy szeretek a tűzhely mellett, a könyv csattant a kövezeten, mint ütközők hangja a vonatállomáson, a sarus, a legbátrabb vasutas betette a sarut a kerék mögé, és egy kecses mozdulattal odébb libbent.

Egy mindenes feljegyzései (39. rész) | Magyar Hang

A kasszába nem nyúlunk, ez alap. Ha igen, akkor beteszünk. Holott ott van, az orrunk előtt, a fiókban, mondjuk, mint nálunk a piacon.

Háromnegyed hat, madarak éneke kezdi oszlatni a sötétséget. Na, akkor még egy kávé, még pár cigi, bár ez a kombó is elég megbízhatatlan, vagy körbefutom tőlük a falut, és nekiállok fát hasogatni, vagy elálmosodom. A macskák mindenesetre biztos, ami biztos, visszaaludtak. Szépek. A kutya változatlanul halottnak tetteti magát, azt sem tudom, melyik az eleje.

A könyv, ami felé (iránt) ellenállhatatlan vonzódást éreztem első pillantásra, a Street Food című (Kalandozás a világ legjobb piacain, kiadta a Kossuth), jó vaskos, nem csoda, hogy felébredtem, amikor lezuhant rólam. Olyan albumféle inkább, tele színes fotográfiákkal és persze műleírásokkal a legspécibb piacokról, a legmenőbb büfékről és mindenféle érdekes food truckokról, Kanadától Vietnámig, köztük olyanokról is, amilyennel kedvenc gasztrofilmemben, A séfben csavarogtak a hősök. Már vagy egy hete lapozgatom, azon tűnődve, hogy mi a vonzódás oka, és mit várok tőle. Az addig világos, hogy miután más lehetőségem nem maradt, az utóbbi években tökélyre fejlesztettem a helyben utazás szomorú, ám belátó műfaját, és ez a mű tökéletesen megfelel a célnak, és az is tiszta, hogy miután magam is piacozom és főzök, itt lenne még a szakmai érdeklődés és a holtig tartó tanulás őszinte híveként a kíváncsiság.

HIRDETÉS

Jó, de mi van még, mert azt viszont már megtanultam, hogy ha valami üldöz, és nem hagy nyugodni, az mindig valami többet jelent, mint amire elsőre gondolnánk, és aztán még torlódik és halmozódik is, sőt tolódik, mint az egyszeri védelem korunk áltudományos futballjában, és rakódik ráadásul, mint a guanó, lásd még hasított fa. Nos, ezen a reggelbe hasadt hajnalon, amikor kinézek az ablakon, és már látom, hogy vadgerlék ülnek a villanydrótokon, és átszalad egy mókus a teraszon, hirtelen megvilágosodom. Pont, mint az ég alja. Éppen Japánban és Laoszban járok egyébként, és magamhoz ölelem a faszén füstjét, amikor bevillan, sőt duplázódik, hogy mi végre mindez, és mihez lenne kedvem. Néha mindenhez, néha meg semmihez sem, de ezek ketten itt elég konkrétnak tűnnek.

Egy mindenes feljegyzései (38. rész) | Magyar Hang

Mindenkinek megvan a maga oroszlánja – mondja Turo a Heavy túra című finn filmben, és nekiesik a rozsomáknak az állatkertben.

Az egyik, hogy haladéktalanul meg kellene szerveznem nyárra egy éjszakai piacot. Természetesen egy vidéki városban (istenem, ez a vidéki szó mennyire dühítő és provinciális egyben, persze vesszen Trianon, de az utána következő száz év azért elég lehetett volna arra, hogy Budapest ne vízfej legyen, hanem egy csupán egy tucat város közül),

mert a fővárosban minden van, míg „vidéken” néhány nap kivételével este hat után mintha ledobtak volna egy kisebb erősségű neutronbombát.

Azt is látom már magam előtt, hogy ez a város Veszprém. Minden adottsága megvan hozzá, plusz indul az Európa Kulturális Fővárosa projekt, ami alighanem csodákat teremt majd. És ebben a pillanatban már azt is pontosan látom, hogy nézne ki ez az egész, a kulisszától az arculaton át az árusokig. A másik, hogy meg kellene írni, és legalább ilyen szépen tálalni a magyar piacokat is. A Street Foodban ugyan benne van a budapesti Központi Vásárcsarnok is, de az ugye messze nem minden abból, ami felfedezhető az országban, és akkor még itt van a piacok történelme, fajtái, hogy miként tűntek el százával, amikor a mezővárosok falvakká zsugorodtak, hogyan tüntette el a modernizáció a klasszikus, zegzugos székesfehérvárit például, milyen volt a Lehel és a Fény utcai, miért olyan még mindig a szamosújvári (mert lehetne menni egy kicsit keletre, délre, északra is), és így tovább a legújabb, trendi helyekig és persze, hogy miért ezerszer inkább piac, mint élelmiszerlánc.

Egy mindenes feljegyzései (37. rész) | Magyar Hang

Elvették a házadat, a munkádat, a nődet, a jövődet? Gyere hozzánk cselédnek. Mégiscsak tető, meló, ha mázlid van, nem csicska, hanem inkább kaja és még ruha is, Joe örülni, kapni új nadrág.

Ezekkel el is lennék egy ideig, ha el nem engedném, vagy valaki le nem nyúlná, mint már annyi ötletemet, vagy esetleg a kettő egyszerre be nem következne. Ám addig is, ez a könyv pompás mulatság, nekem például a keleti (oly közeli és oly távoli), az afrikai és a dél-amerikai piacok tetszenek belőle a legjobban, meg azok, ahol az étkezési kultúrák úgy keverednek, hogy már az anyjuk sem ismerne rájuk, mert hát az úgy volt, hogy ki amerre járt gyilkolt, tarolt, nemzett erőszakkal, majd otthagyta a konyháját is, a japánok Kínában, a törökök nálunk és így tovább a végtelenségig. Aztán nagyon bírom még a különböző főző- és sütőalkalmatosságokat, melyek láttán itthon az ÁNTSZ képviselői a helyszínen eret vágnának magukon, de arrafelé valahogy még sincsenek tele a fertőző intenzívek,

és arra is rájöttem újra és végképp, hogy ha tehetném, gyűjtögetés helyett utaznék végre a hátralévő kis időben, azt legalább senki nem vehetné el tőlem, az élményt magát, meg persze azt, amit megettem, ahogy szegény nagyapám mondogatta, miután hazagyalogolt a második háborúból is. Végig enném a világot, na.

Egyébként fogalmam sincs, mi lesz, fogy a türelmem és az időm. Ezzel arányosan nő a dühöm és az elkeseredettségem. Akár veszélyessé is válhatok. Mindezek persze (persze?) nem vezetnek sehova. Miért, különben mi vezet, hova? Valahogy úgy vagyok már ezzel az egésszel, mint amikor Cormac McCarthy Suttree című regényében, amit nemrég adott ki a Jelenkor, először magyarul, és de jól tette, mert McCarthy az egyik legjobb jelenkori amerikai író, szóval amikor Cornelius emlékezteti az öreget, hogy egyszer azt mondta, hisz Istenben. Az öreg legyintett. Lehet, mondta. Nincsen okom rá, hogy azt gondoljam, ő hisz bennem. De szeretném látni egy percre, ha lehet. Mit mondana neki? – hangzott eztán a kérdés. Hát, azt hiszem, csak megmondanám neki. Azt mondanám: „Várj egy percet. Várj csak egyetlen percet, mielőtt csinálsz velem valamit. Mielőtt akármit mondsz, egyetlen dolgot szeretnék tudni.” És ő azt mondaná: „Mi az?” Aztán megkérdem tőle: „Minek tettél bele abba a kockajátékba odale? Semmit sem tudtam összerakni belőle.”

Egy mindenes feljegyzései (36. rész) | Magyar Hang

A világom töredezetté vált. Reggel van, még mindig élek, és már megint, és még mindig félek, és magányos idegenként nézek, fel a Teremtőre és le a lábam elé.

Cornelius Suttree egyébiránt egy lepattant lakóhajón él, a Tennessee folyón, mindennapjait alkeszek, homleszek, kurvák, bűnözők és a társadalom egyéb elveszettjei között tölti a lét és a semmi határmezsgyéjén, órátlan órák múlnak el felette, ott, ahol „villanydrótok árnyékai formálnak gótikus hárfát a pinceajtókból”.

HIRDETÉS

Akkor most kiállok kicsit az esőre, mert az meg közben váratlanul eleredt. Senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Minden bizonytalan és titkokat rejt, akár a holnap. A szándék, az akarat kifürkészhetetlen. Ez jut eszembe, miközben széttárom a karom, már mindenféle folyadék csorog le az arcomon, és nézek bele a komor, szürke felhőkbe, és azt kiáltom fel, a magasba: „halleluja, Uram”. És abban a pillanatban, és most nem viccelek, előbukkan a nap. Tíz óra tíz perc van.

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

30,083lájkolóTetszik
2,842követőKövetés
18,900feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek