Már kora reggeltől tele van fényekkel és árnyékokkal a ház. Ahogy a nap körbejárja, úgy jelennek meg sorra bútorok élén, fehérre meszelt falakon, kályhák csempéin. A legjobban talán azt szeretem, amikor az alkonyi sugarak egyre hosszabban vetítik le a padlástégla-burkolatra a bejárati ajtó ablakait védő kovácsoltvas rács mintázatát. Erre vetül rá mindjárt egy emberi alaké, megzavarva vagy éppen kiegészítve a kompozíciót.
Onnan tudom, hogy ismét kedvet kaptam a fények fényképezéséhez, és a keresőben váratlanul megjelent ez az árnyék. Olyan korombeli lehet ez a férfi, állapítom meg a gép leeresztésével egy időben, a kopogása udvarias, szinte mentegetőző. Biztos, ami biztos, azért felmérem a távolságot a fiókig, ahol a negyvenötöst tartom, arra az esetre, ha és amennyiben már megint egy pszichopata jönne látogatóba, mint legutóbb, amikor éjjel kettőre sikerült valahogy leszerelnem, és kikísérnem az egyre különösebben viselkedő vendéget.
– Nyitva – mondom, mert sosem zárok semmit –, jöjjön be, és miközben megteszi, exponálok. Az egyáltalán nem hétköznapi hétköznapok dokumentálása napi rutinná vált. Aztán kutatás oda és ide nem illő részletek után. De most nem lesz baj, ez hamar kiderül. Összeteszi a két tenyerét az arca előtt, így köszön, fejével kissé biccentve közben. Felveszem az érdeklődő arckifejezésemet, ami egyáltalán nem esik nehezemre, mert szinte minden érdekel. Kicsit beljebb merészkedik a kódisállásból. Fehér pólót visel, rajta Lawrence Ferlinghetti arcképe, farmert és piros tornacipőt.
Egy mindenes feljegyzései (42. rész) | Magyar Hang
Szép burkolat a kockakő, szeretem, sajnáltam, amikor sorra felszedették a modernizáció hamis prófétái, és mindent beterített az aszfalt, hogy aztán néhol megrepedezzen és új élet üsse fel a fejét.
– Kerüljön beljebb – noszogatom. – Mi járatban?
– Tetszik a kert.
– Köszönöm. Nem az enyém.
– Hát kié?
– A banké.
– Akkor maga bankár – mosolyog.
– Bizonyos értelemben. Szóval?
– Ajándékot hoztam. Mindjárt többet is. Egy történetet, egy fotográfiát és egy könyvet.
– Miért?
– Maga történeteket ír, nem? És kényszeresen fényképez. Láttam, hogy rólam is készített egy felvételt a küszöbön. És olvasni is szokott, ugye?
– Üljünk le. Egy teát?
– Köszönöm, elfogadom.
– Hallgatom közben.
– Rövid leszek. Manapság az emberek néhány mondatnál többet képtelenek elolvasni vagy meghallgatni.
Leteszem a csészéket az asztalra, ő meg előhúz egy fotót a hátizsákjából. Engem ábrázol, úgy húszéves lehetek rajta, hosszú haj, borosta, álmodozó tekintet. Régen elárultam már azt a tekintetet.
– Na, mit szól hozzá? Ez a fotográfia egész rendes pályát futott be nemrég a világhálón. És régi fiúk, akik régen tudják, és régi lányok, akiket nem tudjuk, hol veszítettünk el fűztek hozzá szép, megbocsátó üzeneteket. Ez itt az eredeti, ha úgy vesszük, egy külföldi újságból vágtam ki, évtizedekkel ezelőtt. És sokat utaztam, hogy most odaadjam magának. Mert eljött az ideje. Kezdjen vele, amit akar, a magáé.
Egy mindenes feljegyzései (41. rész) | Magyar Hang
Minden és mindenki elmúlik, így lett kitalálva. Még a hódító Nagy Sándor sem lett végül halhatatlan, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy majd úgy alakul.
Átnyújtja, elveszem, egyelőre minden marad a régiben, bár nem maradt már másom, csak a titkos identitásom. Feketén, fehéren. Kérem és nem kérem.
Kicsit zúg a fülem, talán meg is szédülök ültömben. A huzat valahol becsap egy ablakot. Én meg magamat. Azt mutatom, sugallom, a testem arról beszél dadogva, hogy nem érint meg különösebben ez az egész, hiszen csak egy nyomorult fotó, na és aztán. Közben persze tudom, hogy mit jelent ez az egész, és azt is sejtem, hogy még koránt sincs vége, egyszerűen húzom az időt, amíg összeszedem magam.
– Egyébként mi ismerjük egymást – így folytatja –, nem nagyon, csak egy kicsit. Egyszer találkoztunk. Harmincöt évvel ezelőtt, tavasszal, ezen a napon, a tóparton, egy elhagyatott strandon. Egy lánnyal voltam, nem volt a csajom, csak együtt lógtunk. Ritka szép lány volt. Maguk, bocs tegeződjünk, ha nem baj (bólintok), szóval ti estefelé futottatok be, körbestoppoltátok a nagy tavat, többnyire teherautókkal, hol együtt, hol külön. Ott volt a találkozótok. Alex (meghalt fiatalon, alkohol), Free (parapszichológiát tanít Los Angelesben), Cook (könyvtáros Budapesten), Major Tom (belépett egy szektába, és villamosokon térít) és te. Hajnalban rohadt hideg volt, és arra ébredtem, hogy az a lány éppen kászálódik ki a hálózsákodból.
Egy mindenes feljegyzései (40. rész) | Magyar Hang
Haladéktalanul meg kellene szerveznem nyárra egy éjszakai piacot. Természetesen egy vidéki városban, mert a fővárosban minden van.
– Ő is azt mondta, hogy rohadt hideg van…
– Én meg elmentem tejet és kiflit lopni a bolt elől. Amikor visszaértem, körbejárt egy vodkásüveg, lengyel volt, arról beszélgettetek, hogy ha végeztetek a tóval, elhúztok Lengyelországba szintén stoppal, mert oda érvényes az útleveletek, te pedig közben komoly arccal olvastad Kerouactól az Útont egy pirosra mázolt padon, aminek betonból volt az oldala.
– Az a lány még aludt.
– Azt a lányt Kristálynak hívták. Még vagy egy évig szerelmes volt beléd. Aztán elvettem feleségül. Született három gyerekünk. Már felnőttek, és szétszóródtak a világban. Ma már könnyebben megy az ilyesmi. Kristály öt éve halt meg a kezem között. Rák. Én meg visszaálltam csavargónak. A képet a fiókjában találtam. Tessék, a tiéd.
Érdekes, hogy milyen hirtelen lesz sötét. Nem annyira, mint telente, de azért mégis. Villanyt gyújtok.
– Ennél valamit? – kérdezem.
– Örömmel.
Kenyeret, kecskesajtot, füstölt fürjtojást, olajbogyót és bort teszek az asztalra. És késeket, lesz, ami lesz. Kotorászik a zsákban.
– Loptam neked egy könyvet. Erről nem tudok leszokni.
(Folyt. köv.)
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!
