És akkor az az ember előhúzta azt a lopott könyvet a tengerészzsákjából, és átnyújtotta az asztal fölött, kikerülve sajtokat, poharakat és késeket. Bordó papírborító, rajta lila Buddha, szerző és cím. Jack Kerouac: A dharma csavargói. – Külső és belső csavargásaid emlékére.
Mindenre emlékszik, gondolom azonnal és elsőre, pedig alig beszéltünk néhány szót, ott és akkor, legutóbb, mostanáig utoljára, azon a strandon és azon a hajnalon, mielőtt felkapaszkodtam volna egy nyugat felé mozduló tehervonatra. Akkoriban csavargó akartam lenni. Főállású. – Ez volt az Úton után – mondja közben – Azt te is loptad. Könyvtárból. Benne volt a pecsét.
Na ja, a csavargók lopnak, miként a bejárónők, fut át rajtam és kinyitom a könyvet. Így kezdődik.
Egy mindenes feljegyzései (44/1. rész) | Magyar Hang
„Szeptember vége volt 1955-ben, éppen délidő, amikor felugrottam egy Los Angelesből jövő tehervonatra.” (Itt azért megborzongok kissé, de talán csak a huzat a házon, ámde tudom, hogy nem, ez csak egy kis pillanatnyi önsegélyezés, felpillantok, éppen egy jókora ráncos barna olajbogyónál tart, az arca rezzenéstelen, én meg folytatom.) „Azonnal bebújtam a vagon sarkába, és leültem, fejem alá dugva a zsákomat, keresztbe téve a lábam – így szemléltem az elúszó felhőket, miközben zakatolt a vonat északnak, Santa Barbara felé. Helyi tehervonat volt, és úgy terveztem, Santa Barbarában töltöm az éjszakát, a parton (ó, hogy az a… vetem közbe itt magamban), aztán vagy reggel utazom tovább egy másik helyi tehervonattal Obispóba, vagy este hétkor felszállok az első osztályúra, ami egészen San Franciscóig visz. Valahol Camarillo mellett, ahol Charlie Parker megőrült, de aztán kipihente magát, és meggyógyult, egy sovány, öreg kis csavargó mászott be a vagonomba, amikor egy mellékvágányra húztunk le, hogy elengedjük a szembejövő szerelvényt, és meglepettnek tűnt, amikor meglátott. Elhelyezkedett a vagon másik végében, lefeküdt velem szemben, fejét szánalmas kis batyujára téve, és egy árva szót sem szólt.”
– Na milyen? Jó lesz? – kérdezte. Egyszerre ment le bennem az, hogy milyen mondatrész az már, hogy „ahol Charlie Parker megőrült, de aztán kipihente magát és meggyógyult” mert ebben MINDEN, de minden benne van, értitek, értik ugye, már itt hátra is lehetne dőlni nyugodtan, de persze az amfetaminok felpörgetik az agyban az automatikát, és nincs megállás még háromszáz oldalon át, és az, hogy igen, így történt, ahogyan azt a nagy pápa mondta találóan Mel Gibson filmjére, a helyszíneken kívül minden smakkol, és az öreg akkor sem szólt egy árva szót sem, amikor az öreg csenevész lábaiban az évtizedes rutinnal leugrott a vagonból, nem sokkal Badacsony állomás előtt.
Egy mindenes feljegyzései (43. rész) | Magyar Hang
De csak annyit mondtam, már jó. – Na igen – válaszolta – egy idő után jó kis bódhiszattva válhatott volna belőled. Már ha maradsz az úton.
Ezen a ponton mi tekerünk magunknak egy cigit, de ez nem látszik jól a félhomályban és egyébként is, ez egy írás és nem egy film.
– Tudod – folytatja –, legalábbis mint Japhy, aki keresztül-kasul ismerte a tibeti, a kínai, a mahájána, a japán és még a burmai buddhizmust is, de egyszer figyelmeztettem, hogy én fütyülök a mitológiára meg a különböző nevekre meg a buddhizmus nemzeti árnyalataira, engem csak az első érdekel Sákjamuni négy nemes igazságából: az emberi lét szenvedéssel teli. Meg valamennyire azért érdekel még a harmadik: meg lehet szabadulni a szenvedéstől, de akkor azért még nem igazán hittem, hogy ez lehetséges.
– Ezt Kerouac mondja – vetem közbe.
– Igen, valamint én is.
– Hogyne. Két magányos katolikus misztikus, két pompás jabjum szeretkezés között.
– Így. Téged meg felmorzsolt a protestáns etika és a workoholic, a felelősség, a lelkiismeret-furdalás meg minden, és rabszolga lettél, miközben folyamatosan basztatod a kapitalistákat. Papírbuddhista.
– Nejlon.
– Plasztik.
– Instant.
Egy mindenes feljegyzései (42. rész) | Magyar Hang
Nevetünk. Beszélünk még megszelídíthetetlen fájdalmakról és félelmekről. Kis boldogság köröket fújunk ki füstből, múltból és jelenből, bele a konyhába, a szobába, a világmindenség szoba-konyhájába. Aztán elálmosodunk, kiveszek egy hálózsákot a szekrényből, odakészítem neki az ágyra, magamnak ledobok egy matracot és néhány pokrócot. Akkurátusan elpakolom a maradékokat és felteszek egy Charlie Parker-lemezt, Miles Davisszel fújnak közelebb minket az álmainkhoz. A macskák hamarosan hálótársat választanak közülünk, maguknak. Odakint egy madár telepszik a teraszra. Kint is madár, bent is madár, ki tudja most, ki merre jár. A csend szövedékeit pókok szövik a sarkokban. – Alszol? – kérdezem. Nincs válasz.
– Valamit tudnod kell. Azon a hajnalon tényleg rohadt hideg volt. De mi azzal a lánnyal egy ujjal sem értünk egymáshoz. Csak feküdtünk egy közös zsákban, ki-ki a maga csillaga alatt.
Reggel szokás szerint korán keltem, de már csak a hűlt helyét találtam. A hálózsák összehajtogatva az ágy végében. Rajta egy kristály. Egy rodonit. Szép, vöröses, koptatott. A rodonit elsősegélynyújtó kő. Támogató energiával látja el a lelket, jótékonyan hat érzelmi önpusztítás ellen és megsemmisíti a múltból, akár az előző életekből származó sebeket és sérelmeket.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!
