Tehenek és emberek

Kísérőnk nagyon nem akart itt megállni, de addig erősködtünk, míg kénytelen volt visszafordulni a kisbusszal. Valahol Tambacounda környékén jártunk, Szenegál délkeleti része felé tartottunk, tanulmányozni a bédik népcsoportot, amelynek kézművesipara és kerek házacskái kétségkívül vonzóbb látványosságok, mint a szeméthalmok közt élelmet kotorászó tehenek. És igazságtalanok is vagyunk persze, hogy folyton az extremitásokat, szélsőségeket emeljük ki egy-egy távoli (vagy nem is olyan távoli) térség bemutatásakor, de ez a kép, amely elénk tárult, akkor is egész életemre belém égett. Szenegál ennél lényegesen tisztább és rendezettebb ország, de mint Afrika jelentős részén, itt is óriási gond a hulladékkezelés, a termőföldek felélése.

Régi, szép idők (konkrétan 2017 márciusa), amikor még utazhattunk, és ilyen vidékeket is bemutathattunk, ha nehezen is, de tudtunk rá időt és pénzt kiszorítani – ellenben nem volt vírus.

Április 22. a Föld napja. Nem is olyan régen még megannyi iskolai csoport, természetvédő vagy más helyi közösség ezen a napon vagy a közeli hétvégén állt neki környezete megtisztításához, vagy ültetett jelképesen fát, palántát. Idén ezeket a tavasz közeledtével meghirdetett programokat is le kellett fújni. Maradt helyette a (jogos) dühöngés a közösségi médiában, amiért az erdőkbe kiszabaduló tömeg elhajigálja a sörösdobozt, a csokipapírt, a csikket, a használt zsebkendőt, bármit, amit magával vitt a városból. A probléma valós, erről mi is meggyőződtünk a napokban a budai hegyekben. Ez kulturális-civilizációs kérdés.

De ha már kultúra és civilizáció: sokan gondolkodnak ezekben a nehéz hetekben a hogyan továbbról. Elsődlegesen azok, akiknek tényleg azonnali újratervezésre van szükségük, a bedőlés szélére sodródott vállalkozásuk, olyan területen dolgoznak, amelynek újraindulása ma még finoman szólva kérdéses.

De a következő körben már társadalmi vagy akár globális szintű kérdések is felmerülnek, csak hogy alaptémánkhoz visszakanyarodjunk: újragondoljuk-e vajon a gazdaságról (például a humán erő megbecsültségéről), környezetvédelemről, turizmusról, egészségügyi ellátórendszereinkről alkotott elképzeléseinket? Sokismeretlenes az egyenlet, de tartok tőle, hogy hosszabb távon nem a válasz. Aki érzékeny és elkötelezett az ökológiai és humán kérdésekben – az igazán nagy ügyekben –, eddig is kongatta a vészharangot, aztán az óriáscégek, államok vagy reagáltak erre, vagy nem. Igazi áttörést – kevesebbet mondok: valódi diskurzust döntéshozói szinten – a pénzszivattyúk leállítása (offshore…), a robotizáció következményeinek kezelése vagy éppen az újfajta adóztatás terén idehaza alig tapasztalunk.

Minden mindennel összefügg – szól a közhely, és valóban: ha például az afrikai országokat nem fosztották volna ki különböző pénzügyi vagy akár fegyveres eszközökkel, megfelelő – például agrár – szaktudás birtokában létrejöhetett volna több értékteremtő munkahely, és a környezetromboló cégek térhódítását tiltásokkal vagy legalább célzott adókkal fékezték volna, talán ez a tehenes kép sem készülhet el. Legalábbis akkor nem szemetet legelnének. Ami ott nagyban igaz, az kisebb mértékben nálunk is: a globális problémák hasonlóan lecsapódnak. De jó lenne azt mondani, rajtunk múlik, merre megyünk tovább. Sajnos nem rajtunk múlik, de beszélni azért kell minderről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!