Olimpia – látható a felirat a két fiatal örmény sportoló mögött Arnold Schwarzenegger- és egy Ararat-festmény társaságában a falon. Örményország északi részén, Vanadzorban járunk egy dohos, vasakkal teli pincében 2018. november elején, nemsokára hatot üt az óra, kint már sötét, bent meg pokoli hideg. Már több mint egy hónapja úton vagyok, és próbálom megfejteni az örmények csodába illő sportsikereinek titkát. A sport a vezérfonál: izzadságcseppeken és a küzdelmeken keresztül szeretnék látleletet adni arról, ami a jelenkori tragikus sorsú örmény társadalmat jellemzi és tartja életben – kitartás, bátorság, büszkeség, hazaszeretet mindenekfelett.
Az örmény nép történetének utóbbi 100 éve tele van tragikus mozzanatokkal (népirtás, földrengések, háborúk), és az 1991 óta független Örményország kibontakozását is nemzetközi konfliktusok és gazdasági recesszió nehezíti. Ahogy egykor a szovjet érában, a társadalom perifériáján élő többség számára a sport ma is valós kiugrási lehetőséget kínál. A sokszor ingerszegény környezetben az iskola mellett gyakran a mindennapos edzések jelentik az egyetlen közösségi programot a gyerekek számára. Noha az infrastruktúra és az edzők módszerei legtöbbször a szovjet időket idézik, eltökéltségüket a körülmények nem befolyásolják, mert látják: a bajnokok mindent visznek – busásan megjutalmazzák és nemzeti hősként ünnepeltetik a sportolókat. A nemzetközi sportsiker az egyéni boldogulás záloga, anyagi és társadalmi megbecsüléssel jár, mivel egy világraszóló eredmény a nemzeti identitást, a méltán híres örmény összetartozás érzését is erősíti
A képen látható helyiség felfedezését a szerencsémnek köszönhetem, pontosabban egy fénynyalábnak és a bátorságomnak. Harmadik napja vagyok Vanadzorban, ahol különböző sportkomplexumok edzéseit látogatom és fotózok. Boksz, birkózás és súlyemelés volt a „hivatalos” programomban, azonban találok itt valami mást is. A legizgalmasabb helyekre csak úgy lehet eljutni, ha kicsit mélyebbre ás az ember. Épp a szállásom felé veszem az irányt egy fárasztó súlyemelőedzés után, úgy érzem, nem sikerült túl sok jó képet csinálnom ma. A fényképezőgépem már jó mélyen a táskámban, lévén filmre fotózom, és sötétben már nehezebben tudom használni.
Fáradtan sétálok a sötét főutcán, amikor egyszer csak nyögdécselést és a fülemnek már jól csengő vas koppanását hallom a földön. Erre már érzékennyé váltam az elmúlt hetek történései után. A pinceablakból szűrődik a fény, nem akarok hinni a szememnek. Rozsdás vasakból összetákolt konditerem tárul elém, kissé posztapokaliptikus Mad Max-hangulat fog el. Bemegyek a ház udvarába, és próbálom keresni a lejáratot a sötétben. Nem nehéz megtalálnom, minden nyitva van. Két srác döngeti a vasakat, nem értik, mit keresek ott. Eldadogom azt a 3-4 mondatot, amit tudok örményül, hogy ki vagyok, és mit szeretnék. Egyből telefonálni kezdenek, idehívnak valakit.
Addig elmondom, ki vagyok én, és mi ez az egész: 29 éves, szabadúszó fotóriporter. A történetmesélés, a képekben gondolkodás és az utazás érdekel, ezt a hármat szeretném ötvözni jövőbeni projektjeim során. Rengeteg fotózásra váró történet van a fejemben, de hiszek a spontaneitás erejében is. Az alap örmény sztori a negyedik kaukázusi utazásomkor talált rám teljesen véletlenül. Jereván utcáin sétálva lettem figyelmes egy komplexumra, ahol elragadott a posztszovjet hangulat és a lelkes sportolók hevülete. Egy hetem volt akkor, tudatosan kezdtem el keresni a hasonló termeket, és fotózni az edzéseket. Pár hónappal később ösztöndíj (NKA alkotói támogatás) formájában is megerősítést kaptam, hogy érdemes folytatni ezt a sorozatot. Így jutottam vissza a Kaukázus mélyébe 2018 októberében, gyakorlatilag hátizsákos utazóként. Egy célom volt, minél több edzésre és bajnokságra eljutni ebben a másfél hónapban, és dokumentálni, amit látok.
Na de ugorjunk vissza a pincébe. Ámulatomban körbejárom az egész pincerendszert. Elképesztő gépekkel és szerkezetekkel van tele az összes terem. Látszik, hogy valakinek hegeszteni támadt kedve, és nyersanyaga is volt hozzá. Két szoba van, mindkettő zsúfolt az eszközöktől, érződik a történelem a hulló vakolatú falakon. Padló gyakorlatilag nincs, egy-két pislákoló izzó segíti a tájékozódást. Közben megérkezik Szergej, Vanadzor megye kormányzója melegítőben, és egy mokányabb idős úr. Ízes angollal szól hozzám az úriember. Barátságos és érdeklődik, hogy mi járatban vagyok itt, ahol a madár se jár. (Apai nagymamám erdélyi örmény származású, ez táplálta kíváncsiságom a kezdeti időszakban, azóta pedig szimplán beleszerettem a Kaukázusba.) Miután megismeri a történetem, már nyert ügyem van, és a sztorik is dőlni kezdenek a bácsiból, akiről kiderül, hogy ő a tulajdonosa a világhírű Olimpia Gymnek. Ekkor eszmélek rá, hogy mire is bukkantam valójában.
A 62 éves Valerij Dzsamharján elmondása szerint 50 ezer sportolót edzett az Olimpiában, amely tulajdonképpen az ország első bodybuilder-terme is. Legendával van dolgom, csak pár szám ennek igazolására: 150 „international sportmaster”-t nevelt ki trénerként, ő egyedül futotta le a Vanadzor–Dilijan 50 kilométeres hegyi maratont, és minden eszközt ő hegeszt a teremben több mint 30 éve.
Sajnos a mai edzésnek már vége, de invitál a másnapira, ahol aztán ezt a felvételt készítettem a fekve nyomó kamaszokról. Fény nem túl sok, de lelkesedésből annál több szorul a pincébe. Tucatnyi gyerek lóg a vasakon, szkanderozik, püföli egymást, húzódzkodik és küzd töretetlenül az örmény nép sikeréért.
