Csupán két szék. Kettő üres hely. A nevelőapámé meg az enyém. Ott kéne ülnünk egymás mellett, pont ezért nem ücsörög ott senki, és ez így van jól. Hát, azt hiszem, ezt most meg kell magyaráznom.
Nevelőapám nagy horgász és súlyos alkoholista volt. A kettő nem feltételezi, de nem is zárja ki egymást, nekünk pedig a legcudarabb kombináció jutott. Ez van – ahogy szokás itt, e lángoktól ölelt Kárpát-medencében beletörődni a rossz dolgokba. Úgyhogy kezdeném is ezzel, vagyis, hogy miért nem ülünk mi ott egymás mellett, már azon kívül, hogy szerencsétlen fickó végül halálba vedelte magát.
Imádtam, amikor nem ivott. A világ legszórakoztatóbb és legkedvesebb embere. Nagyokat beszélgettünk, jókat röhögtünk, ajándékot hozott, segített mindenben, és nem csak nekem, vicceket mesélt (tényleg, ez a műfaj hogy kikopott mára), mindenkihez volt egy jó szava, társasági zseni, na. Aki ismerte, minket irigyelt, mert hiszen nálunk még a sima hétköznap is bizonyosan csupa móka és kacagás.
Elévült helyreigazítás: valótlanul állítottuk, hogy családunkban minden rendben van. A valóság ezzel szemben az, hogy semmi sem volt rendben. Az igazság az, hogy a rémálom és a hétköznap nekem gyerekként pont ugyanazt jelentette. Egyszer a gyárból hazáig elkártyázta a fizetését, olyan kilencszáz méteres útról beszélünk. Kiesett a délután, így rajtunk kereste, aztán felforgatta az összes szekrényt, mielőtt végre elájult. Vagy amikor levitte a szemetet, a harmadikon laktunk, és két nap múlva kapartam ki a lakótelepi kocsmából, mert tízévesen az én reszortom volt előkeríteni. Ismerős, mi? Amúgy a garázskricsmiből elfelé kaptam jégkrémet, csokis Leót, csak hogy adjak a most oly népszerű kádári nosztalgiának is. Besokalltam, kamaszként elköltöztem otthonról, néhány napig sikerült, de még ezt sem vette észre, nem szüremkedett át a ködön, csak amikor feladtam, és hazamentem, és pont egymásba ütköztünk az előszobában, hogy mit keresek otthon hétköznap délelőtt.
Negyvenhat éves vagyok, és most beszélek erről először. Ami rosszabb, hogy negyvenhat évesen tudom, milyen sokan nem beszélnek erről körülöttem. Csönd van. Nem téma. „Merhát” a magyar pálinkát főz otthon. Ettől kuruc. És pálinkás jó reggelt kívánunk. Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra. Sírva vigad. Fenékig! Ami marad, az a harag. A Jani (helyettesíthető bármelyik tetszőleges férfi keresztnévvel) megissza a magáét, de nem rossz ember. Mi van a szemed alatt? Elcsúsztam a lépcsőn. Zuhanyzóból kilépve. Kádban. Konyhapult szélének. Nevelőapám becsületére – hm, hát, izé, itt most elgondolkodtam, na, mindegy –, szóval nevelőapám becsületére legyen mondva, hogy nem volt agresszív. Sohasem. Egyáltalán nem. Minekünk csak úgy szépen, lassan, csöndben szétporladt az életünk. Nem kellett hozzá erőszak.
És horgász is volt. Néha elvitt magával, előbb a zümmögő kék Simson Schwalbén, majd a lakossági életszínvonal növekedéséből kifolyólag meglett a százötven köbcentis MZ, hasított, mint állat, vagy kibicajoztunk a közeli holtágra, hétsebességes Szputnyik versenycanga, életcsászárság, csakhogy kicsi voltam, tizenéves (lásd, mint fent), és nem értettem, hogy miért jó, ha egész nap csöndben kell lenni szinte mozdulatlanul, miközben semmi, de tényleg az égvilágon semmi sem történik azon kívül, hogy félóránként elszalad egy vízipók a damil mellett, amitől legalább megremeg az úszó, és van mire figyelni. A nevelőapám pedig nem mutatta meg, nem magyarázta el, mintha ezt érteni kéne csak úgy, zsigerből.
Egy négy kiló nyolcvandekás ponty volt a rekordja. Nem nagy szám, de mindig mindenkinek elmesélte. És én is. Büszke voltam rá. Aztán már nem.
A – hujj, de elcsépelt fordulat – sors furcsa fintora, hogy ma már értem. Hogy a kapás, a hal, a zsákmány, a horgászsiker fontos, de nem a legfontosabb. Lehuppanni a stégre, ügyesen bedobni a szerelést, ’ztán bámulni bele a hol mozdulatlan, hogy méltóságteljesen ringatózó, netán széltől idegesen remegő vízbe, elmerülni a hullámok csoborászó ritmusában, micsoda testi-lelki gyönyörűség. Összeállt. Hogy megnyugodni járt oda a vizek partjára, amíg még képes volt elmenekülni önmaga elől.
Sokáig küzdöttem a szörnyű képek ellen, kisebb-nagyobb sikerrel harcoltam az örökségemmel, szégyelltem magam, mintha én tehetnék bármiről is, mígnem kegyetlenül berágtam, összefogtam a batyut, és elástam magamban, de olyan mélyre, hogy én se férhessek hozzá az emlékekhez. Erre, ni, egy csodaszép délelőttön rábukkant békés placcon készített kedves fotó felszínre hozza mind. S ha már itt vannak, nem temetem vissza őket, inkább szétszórom az ifjúkorom maradványait, hadd vigye valamennyi foszlányt jó messzire tőlem a szél. Úgysem haragszom már. Ez van.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!
