Szegedtől nem messze, a Tisza árterületén járunk. Az 1879-es nagy árvíztől elpusztított Algyő lakosainak ezen a környéken, egy ármentes hátságon mért ki telkeket saját birtokából Pallavicini Sándor. Az őrgróf majd hatszáz háztelket parcelláztatott – ez még akkoriban is ritka nagyvonalú gesztusnak számított. Az árvízkárosultak nem mindegyike élt a gáláns ajánlattal, így Szeged környékéről, de még távolabbról is több száz hazátlan szegényparaszt használta ki a lehetőséget. Új falu született, amelyet az adományozóra emlékezve Sándorfalvának neveztek el.
A szikes-homokos talaj nem a legjobb a mezőgazdaságra, így nem véletlen, hogy a szegénység azóta is gyakori vendég errefelé. A tanyavilágban járunk, templom csak Sándorfalván van, az emberek oda járnak misére, búcsúba, piacozni, mikor minek van az ideje. A házak leggyakoribb építőanyaga a vályog, száz éve a túlnyomó többség még zsindelytetős volt. A legtöbb épület kétosztatú: ház és pitvar, vagyis szoba és konyha. Akinek volt pénze, hozzáépített kamrát, fürdőszobát, kinek mire futotta. Még szerencse, hogy közel vannak az erdők, így télen nem kell megfagynia a szegény embernek. Persze törvénytelen, de hát ennél sokkal nagyobb bűnöket sem torol meg a társadalom.
Mária négy testvérével együtt mélyszegénységben nőtt fel, és a helyzet azóta sem változott. Huszonöt esztendős, két gyermek anyja. Ő maga nyolcéves koráig szopott, és nem azért, mert az anyja sok tanulmányt olvasott a gyerekkori kötődés fontosságáról. Kényszer volt ez is – sokszor úgy ment napszámba dolgozni, hogy magára kötötte a gyerekét. Ha az éhes lett, elég volt a kapálással megállnia pár percre, és szájába adni a csecset.
Rajmund most kétéves, és nem akarja elhagyni a cicit. Hétéves nővére nem volt ilyen szerencsés – alig volt egy hónapos, amikor elapadt Mária teje. Most sokkal jobb a helyzet, és hiába is próbálja leszoktatni Rajmundot az anyatejről – ha csípős paprikát használ, a gyerek letörli, és szopik tovább.
A gyerekek imádnak a nagyapánál lenni, mert ott vannak lovak. Régen sokkal több állatot tartott, de aztán jött az agyvérzés, és még a lovas kocsit is el kellett adni. A pénz hamar elfogy, az orvos és a gyógyszer drága – farkastörvény ez, és nem csak a tanyavilágban. Még van három ló, az aranytartalék – ha azokat is el kell adni, akkor már igazán nagy a baj.
Aki volt gyerek, azt tudja, mindennel, még a leghétköznapibb eszközökkel is kiválóan el lehet játszani, de egy ostor az igazi kincs. Le nem tenné, még akkor sem, amikor az életet adó tejet veszi magába. Ilyenkor béke van, és nyugalom, néhány pillanatra kisimul a világ. Aztán indulni kell haza, vissza az emberhez, a poros úton és át a parlagon hagyott földeken.
Aztán minden kezdődik elölről ebben a szegénység körül forgó világban. Csak kibírjuk ezt a telet, csak egészség legyen, csak időben megjöjjön a gyerekpénz, csak ne romoljon a nagyapa állapota. Száznegyven év eltelt, de alig változott valami a nagy árvíz óta.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!
