A keresztény kultúra és más politikai termékek

Manapság a propaganda annyiszor emlegeti Európa és Magyarország keresztény kultúráját, amelyet meg kell védeni sokminden(ki)től, hogy azt csak a migránshisztéria múlja felül. Persze összefügg a kettő. A keresztény kultúrát meg kell védeni az illegális bevándorlóktól, az iszlámtól, a liberálisoktól, a baloldaltól, a zöldektől, ki tudja, még kitől-mitől. És olyan válogatott keresztények védelmezik, mint a Fidesz prominensei.

Azt, hogy a „keresztény” és a „kereszténység” szó nálunk politikai termék lett, tehát a manipuláció és félrevezetés eszközei, évek óta tudjuk. Ez azért is baj, mert az utóbbi három évtizedben a Fidesz minden más eszményt is megpróbált lejáratni. A baloldaliságot és a liberalizmust azzal, hogy folyamatosan rágalmazták, ahogy ma is teszik, annak ellenére, hogy a Fidesz is vadliberális pártként indult, Soros pénzén. A jobboldaliságot azzal, hogy később jobboldalinak mondták magukat; a konzervativizmust azzal, hogy konzervatívnak; a polgári eszményt azzal, hogy polgárinak; a hazafiság eszményét azzal, hogy hazafinak. Most a kereszténységen, a kereszténydemokrácián a sor. Alig maradt így már eszmény, amelyet ne sároztak volna még be, jelentősen hozzájárulva az ország teljes demoralizálásához, erkölcsi tönkretételéhez.

A kereszténység és a keresztény kultúra mondvacsinált védelmezésének fő eszköze a propaganda. A kormánypárt és a hatalom az utóbbi évtizedben saját céljaira sajátította ki a közszolgálati médiát, megfosztva tőle a nemzeti közösséget. Ebben a kormánymédiában a kormánypolitikusok, a propagandisták és gondosan kiválogatott egyéb szereplők pedig szinte egytől egyig vallásos keresztényként szólalnak meg, és úgy beszélnek a nézőkhöz-hallgatókhoz – és az ország egész népéről –, mintha itt mindenki vallásos keresztény volna, legfőképpen ők.

Pedig nem az. A jól ismert valóság az, hogy a vallásszociológia szerint a lakosság körülbelül 16 százaléka gyakorló hívő, és körülbelül 20 százaléka teljesen vallástalan (ateista); nekik semmiféle kapcsolatuk nincsen semmilyen vallással vagy egyházzal. A köztük lévő szűk kétharmaddal előfordul, hogy szökőévente elvetődik templomba, de nem feltétlen tudja, érti, ami ott történik. Érdekes (és nem kicsi, néhány százalékos) csoportot képeznek, akik nem hívők (!), de templomba járnak, és gyakorolják a vallás külsőségeit. De sokan még ennyire sem vallásosak, hanem csak „a maguk módján”; nekik semmi közük semmilyen egyházhoz.

A kormány viszont ezeket mind a sajátjának tekintett keresztény többséghez akarja sorolni – vitatható módon, de nem egészen indokolatlanul. Sőt a teljesen vallástalanokat is, a közös keresztény kultúra címén. Így válik a kezükben a kereszténység és a keresztény kultúra politikai termékké.

Viszont a legtöbb pap, lelkész elítéli az ilyen lanyha vallásosságot. Nem ok nélkül. Ez az úgynevezett kulturális kereszténység alapját vesztett társadalmi felépítmény: az istentelenek nem létező kereszténysége, a keresztény vallás lényegét vesztett, kiüresedett külső burka. Márpedig az istentelen kereszténység fából vaskarika. Különösen akkor, ha az istentelenséghez embertelenség is járul. És felvetődik az a kérdés is: lehet-e bármiféle kereszténység erkölcstelen?

Ami a politikai kereszténységet illeti: ha egy politikus kereszténynek mondja magát, és előnyöket remél ettől, úgy joggal várják el tőle, főleg a sajátjai, hogy az ne csak kiüresedett „kulturális kereszténység” legyen, vagy üres képmutatás, hanem lényegi-tartalmi is. Ez utóbbi tartalom hitelesíti ugyanis a keresztényinek mondott politikát: a keresztény hit.

Elvárják tőle, hogy a politikát, amelyet képvisel, ne a békétlenség és a gyűlölködés jellemezze. Ha egy kormány a propagandáját az emberi gonoszságra és aljasságra építi, az nem keresztényi. A kereszténység „nevében és érdekében” folytatott gyűlöletpropaganda sem az. Akkor sem, ha állítólag a kereszténységet, a keresztény kultúrát védi létező vagy nem létező ellenségektől. (Nemrég hallottuk az otromba hazugságot: Európában tilos, hogy egy ország kereszténynek vallja magát.)

Elvárnánk: az állam ne azért támogassa az egyházakat, hogy befogja a szájukat: ne akarja megvásárolni és korrumpálni őket. És elvárná(n)k főképpen azt, hogy a politika ne járassa le a kereszténységet.

Ez lehet az ország megújulásának feltétele is. Bár az ország nem keresztény teljes egészében, valódi kereszténység nélkül nem létezhet, nem létezik; nem saját maga. Az álkereszténység pedig demoralizálja, tönkreteszi. A magyar keresztényeknek vissza kell venniük vallásukat, amelyet kufárok áruba bocsátottak, és az önkényuralom kisajátított. Vissza kell találniuk Krisztushoz. És saját magukhoz.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!