Népmese a magyar valóságról

E sorok születése afféle vezeklés. Egy valós, száz százalékig hiteles, nemrég történt eseményt szeretnék elmesélni, megosztani. Másfél éve, hogy hazajöttünk külföldről, és egy alig 40 fős faluba költöztünk, örökbe fogadtunk néhány kisállatot, és elkezdtük kisilabizálni, hogyan is lehet a mai Magyarországon olyan fejjel élni, amilyen nekünk van, és nem megőrülni. Hiszen úgy döntöttünk, megpróbáljuk itthon. És megyeget is, tavasszal elültettem a hagymát, a kutyák és a macska meg még életben vannak. Bár az internetelérés korlátozott, mindig is nyomon követtük a politikát (Magyar Hang és 12 ezerért mobilnet), mindenről megvolt a magunk véleménye és preferenciánk, hogy kit támogatunk, kit nem.

És ez (az első kisbolti sorban állásomnál kiderült) összeegyeztethetetlen a többi körülöttem élő világnézetével. Itt az emberek legfeljebb tévét néznek, rádiót hallgatnak, de még inkább szájhagyomány útján terjednek a hírek. Amikor egy hétig nem mentem sehova, majdnem lemaradtam a kutyaoltásról, mert mindenki csak tudja valakitől, én meg mindenkit és valakit is elkerültem.

Eddig ez így rendben is ment, mígnem egyik reggel mosogatás közben hallom, hogy – csengő híján – rikácsol a szomszédasszony, menjek már ki. Mindig vele küldik a hivatalos leveleket és a többit. Most is egy papírt szorongat, majd amikor kiérek a kapu elé, belekezd, hogy „a polgármester úr (aki független, de nagyon nyíltan Fidesz-párti mind a magánéletében, mind a munkájában) küldött, hogy írjátok már alá ezt”. Kezembe nyomja a Támogassuk Orbán migránsellenes tervét petíciót. Majd néz. Néz, mint amikor azért hívott ki, hogy elmondja, a megygyfám lombkoronája átlóg a kertjébe. (Azt a délutánt a szerencsétlen meggyfa megcsonkításával töltöttük, mert megijedtem Mari nénitől.)

Tiszta volt a helyzet, két lehetőségem van. Vagy aláírok valamit, amitől a hideg futkos a hátamon, és messzebb nem is lehetne attól, ami szerint élem az életem. Vagy megköszönöm a lehetőséget, visszaadom a tollat és a papírt, majd visszamegyek az elveimmel együtt mosogatni emelt fővel, egyenes gerinccel – és hagyom, hogy az egész falu az én nevemet rágja, köpje ki, majd rágja meg megint egy jó ideig.

Mert egy év is elég volt rá, hogy biztos legyek ennek megtörténésében. Ha azt teszem, amit szinte reflexszerűen akartam, és elhajtom – miként a propaganda-magnófelvételekre is rácsapom a telefont –, nem adom a nevem ilyesféle fertőhöz, akkor benne van a pakliban, hogy innentől a kisboltban a legszárazabb kenyeret, a kedves nénitől meg a legkisebb tojást kapom, vegyítve mindenki lenézésével. Mivel az ő szemükben aki nem ért egyet a migránsellenességgel, az az ördögtől való. És nem tudok mérges lenni rájuk, hisz sem lehetőségük, de sajnos igényük sincs a valódi tájékozódásra. Nekik kényelmes elhinniük, amit a tévé meg a tekintélyes emberek a hivatalban mondanak.

Amit még el is tudnék viselni, de ezek mellett azt is kockáztatom, hogy rossz híremet keltik, és semelyik környékbeli falu nem fogad majd szívesen dolgozni. Így pedig már a megélhetésem a tét. És tudjuk jól, egy ilyen helyen vagy magának teremti meg a megélhetését az ember, vagy reménykedik a közmunkában – de hogy azt ezek után nem kapnék, az is biztos.

Tehát lejátszottam a meccset a fejemben, majd a két rossz közül úgy választottam, hogy az egész falu helyett inkább csak saját magam undorodjam a tettemtől. Magammal el tudok számolni? Nem.

Legyen ez egy, sajnos mindennapi példája annak, hogyan szerez a kormánypárt szavazókat, szavazatot, aláírást és gyakorlatilag mindent. Félelemmel. Az emberek féltik a megélhetésüket, a jó hírnevüket, a mindennapjaikat. Aztán mennek tovább, és minderről panaszkodnak. Rendkívül fejbe vágott, hogy bennem sem volt meg a bátorság, hogy máshogy cselekedjem.

De motivál, hogy változtassak ezen, hogy panaszkodás helyett inkább informálódjam. Most éppen az EP-választásról meg arról, mit tudnék tenni a rengeteg környékbeli szegény fiatalért, hogy a szegregációt elkerülve, vagy talán inkább kikerülve ők is inkább információhoz jussanak, tájékozódjanak, érdeklődjenek. Hogy harminc éven belül – amikorra itt, körülöttem mindenki kihal – legyen remény egy egészen más generáció felnövekedésére.

A szerző 21 éves olvasónk, kérte valódi neve megváltoztatását

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!