Tüzek

Zajlik egy „vita”, amellyel kapcsolatban én úgy vélem, nem az a baj, hogy kulturális tragédiaként éltük meg a párizsi Notre-Dame leégését – ezzel sokak szerint mintegy negligálva az esőerdőkben, Szibériában és másutt történteket –, sőt, talán éppen az a legnagyobb baj, ha rangsorba állítunk tragédiákat, leplezve ezzel – némely esetben valamivel kapcsolatos szenvtelenségünk, más esetben – elemi tehetetlenségünk. S főként nem a pusztító lángokkal szembeni tehetetlenségünk, hanem elvtelen, korrupt, jelszavak mögé bújó cinikusok elleni tehetetlenségünk, mely cinikusok például az amazonasi, szibériai tüzekről szóló nyilatkozataikkal bizonyítva, korábbi döntéseikkel előkészítve már jóval előttünk felállították ezt a merőben ideologikus rangsort, amelyben élünk.

Ebben a rangsorban (általa?) ugyanis tömegek ismerik fel és fogadják el sorstalanságukat. Hogy úgy érzik, egyetlen lehetőségük (joguk) a túlélésre, hogy csak nézzék és „véleményezzék” a híreket. Hogy dönthetnek, mi fontosabb, mi nagyobb, mi értékesebb, mi alapvetőbb az élethez, anélkül, hogy élnének valóban. Anélkül, hogy tisztelnék az életet magát. Arra vagyunk „kényszerítve”, hogy igen nagy horderejű, erkölcsi, bölcseleti kérdésekről „kell döntenünk”, de valójában tehetetlenek vagyunk a magunk jövőjével szemben, azokkal szemben, akik hagyják elégni az életet.

Megvan a mi helyünk is ebben a rangsorban, ebben a logikában: nézők, pár évente szavazó tömeg, in usu hasznos hülyék vagyunk. Azokhoz képest, akiknek elemi érdeke, hogy a közösségi oldalakon megosztott képeket látva valóban megéljük tehetetlenségünket, és vagy az őrült teóriákat („civilek gyújtogattak”) gyártó politikusok cinizmusát fogadva el, vagy „megosztva” a tragédiákról szóló híreket, dühöngve, tiltakozva bár, de végső soron felmentsük magunk, és újragyártsuk az értékmegkülönböztetést, az életet, mint olyat, nem alapvető és legfőbb értéknek tekintő, technokrata szemléletet.

Megvan a helye persze Brazília szocipata elnökének, a Nestlé részvényeseinek és igazgatóinak, a Coca-Cola vezérkarának (csak példaként említve két élelmiszeripari óriást) etc., és persze Orbán Viktornak is. Akármilyen kisszerű, bornírt, műveletlen – ha azok –, de gazdag, milliárdos vagyonú emberek ezreiről beszélünk is, cselekvési képességeik, az eddig felépített rendszer, rendszerek (neoliberális kapitalizmus) sajátosságait figyelembe véve, vélt hatalmukhoz, vagyonukhoz képest – és sok esetben éppen azért – meglehetősen korlátozottak: kisemberek ezrei irányítanak, bonyolult szabályok szerint globális struktúrákat, körültekintés, tudás és globális ismeretek nélkül, ahogy régen mondták: nagy rájuk a kabát. Szép rend: milliós autókon száguldozó viceházmesterek, elnöki konvojban parádézó ügyeskedők, bankvezetői székben pöffeszkedő kishivatalnokok, közgyűléseken „osztalékért acsargó prolik”, mi magunk.

Profit, szavazatszám, kamatráta döntenek helyettünk. Meg a „közgazdasági” felvetés, hogy „nincs pénz az oltásra”, bár tulajdonképpen ez pontosan ugyanaz a gondolatmenet. Mindez, remélem, nem a demokrácia vége, ha most tehetetlenek vagyunk is. Mindez, remélem, nem a világvégét idézi meg, ha most nagyon is közel járunk a posztapokaliptikus filmek forgatókönyveihez.

(Ahogy remélem, egy nagy nemzet, amilyennek a magyart gondolom, ilyen helyzetben ősei tudásának – természet és ember, élet és fejlődés kapcsolatának –, akár a Szent István-i bölcsességből, de akár a Szent Korona-tanból is (a birtok alapvetően és elidegeníthetetlenül utóbbi „tulajdona”) levezethető konklúzióiból most innovatív módon a hazugságok leleplezése és a globális (sic!) megoldás kitalálása mellé áll, ezzel teremtve meg, ahogy mondták, a „környezetvédelem nemzeti karakterét”, s nem a „zöldlobbiról” szóló siralmas konteók parlamenti színjátékaival.

Gondolkodóink, királyaink, tudósaink munkássága előtt is tisztelegve (hogy illeszthető legyen ez honi politikusaink korlátolt logikájához is), s jelen korunk élő szellemi nagyságainak tudását „igénybe véve”, felszólal a glóbuszért, amely lángokban áll, s kapcsolatait, külgazdasági és diplomáciai és tudományos oeuvre-jét és politikai pouvoir-ját mozgósítva bebizonyítja, hogy amint régen, ma is tudunk nehéz időkben példát mutatni a világnak. S ez már nem irónia, ez véresen komoly. Csak ostoba, gyönge hatalmak hivatkoznak mindig a múltbéli innovációra valódi innováció helyett, amint ostobák és gyöngék felejtik el éppen azt, vagyis a múltat.

Tehetetlenek vagyunk. Tehetetlenek elnökökkel, cégbirodalmakkal, még a saját szokásainkkal szemben is. A bolygónk jelentős része lángokban áll, fogyóban az édesvízkészletek, s gyáva, gyönge nemzetek, hatalmak hagyják, hogy így legyen, és mi, többiek majd megint egymásnak esünk.

Ugyanaz az a tűz perzsel évek óta a „művelt világban”, amely most fák ezreit, fajok százait, élők milliárdjait pusztítja el. S mindkettőt a butaság, a tudatlanság hagyja tombolni tovább. Kétségbe vonjuk a felvilágosodást – tehetnénk ezt akár ilyeténképpen a renaissance-szal is, hiszen széles horizontot adott végre az ismeretnek, a műveltségnek –, Newtont, Galileit, Platónt, mások kétségbe vonják Ferenc pápát, mások a kereszténységet, vagy épp a kereszténységre hivatkozva megtagadják Jézus tanításait. Egymást égetjük el – szemantikailag hasonló modorban is küzdünk –, s nincs időnk valódi tüzekkel – a valódi tüzeket okozókkal –, s a valódi tüzekkel nem foglalkozókkal törődni.

Európa is lángokban áll. Csak még nem érti. Csak nem úgy, ahogy mondják nekünk. Csak még nem értjük, hogy az „ellentűz” taktikája itt semmit sem ér. A tűznek nincs nemzeti hovatartozása. Megjöhet ide is. S egy felperzselt Mátra vagy Badacsony képe sokadik lesz a rangsorokban, elenyésző ahhoz képest, ami elveszett. Újra kellene gondolni a hozzáállásunkat! Többé nem „közülünk valót” választani. Aki megnyugtatóan olyannak mutatja magát, amilyennek mi hisszük magunk. Le kell számolnunk a saját sorstalanságunkkal. Ha még nem késő. Ha tehetetlenségünk nem taszít el éppen a mindent kizsákmányolók megerősítése felé.

Olyanok vagyunk, mint az erőben rekedt vadak, madarak, kiszolgáltatottak (a hasonlat csak addig túlzó, amíg az első vagy a második világháború halottaira nem gondolunk). A tét viszont megváltozott. Nem embermilliók haláláról van „csupán” szó, hanem az élet végéről. Minden végéről. Épp ezért, amíg lehet, meg kellene próbálni beleállni végre a sorsba, felszólalni, érvelni, kérni, bojkottálni, minden országnak latba vetnie diplomáciáját, gazdasági lehetőségeit, és nyomást gyakorolni, meg kellene próbálni érteni és segíteni. Meg kellene próbálni nem benzinnel oltani a tüzet.

Nem a tehetetlenségből kell sorsot „alkotni”, hanem abból a felismerésből, hogy ha így folytatódik, „nem lesz hová hátrálnunk”, mert az „élet nem lehet ellenzékben”. A világ ég. Kultúrák lángolnak el. Nem hiszem, hogy pár ezer „ócska” ember gőgje, vagyona megindokolhatná ezt a pusztulást.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/36. számban? Itt megnézheti!