HIRDETÉS

Levél Lányi Andrásnak

HIRDETÉS

Kedves András! Nem csak értem, tisztelem is azt a szenvedélyt, ami áthatja a Magyar Hangban megjelent írásodat: És mi zöldek hova álljunk? A tét nem csekély. Abban a sandaságokat sem nélkülöző, nem egyszer csak politikai haszonszerzést célzó zűrzavarban, ami most a „klímakatasztrófa” és általában a „zöld ügyek” körül a honi, és nem csak a honi közbeszédben kialakult, nagyon is elkelne a tiszta beszéd: a Mi és az Ők elválasztása, méghozzá olyan fogalmak tisztázása révén, melyek felvállalása közösséget teremt. Nyilvánvalóan ilyen fogalom lenne az általad használt és ajánlott ökopolitika, és a benne foglalt radikális elválasztás. Hova álljanak a zöldek? Se jobbra, se balra. Az ökopolitika fogalmi keretében ezen az érvényét vesztett szembenálláson kívül, vagy inkább azon túl építhetik fel a zöldek saját identitásukat, érvényesíthetnek egy szuverén álláspontot.

HIRDETÉS

Tudván, hogy az Európa rogyadozó politikai színpadán átfúvó viharos szelekben mennyire elrongyolódtak a politikai jelszavak, felismerve, hogy a mainstream politikai pártok esetében a jobb- és a baloldali jelző mennyire nem jelent ma már semmit, az elhatárolódásnak ez a szándéka nem jogosulatlan. Úgy tűnik azonban, hogy az önálló és hiteles identitás megteremtésének szenvedélyes akarása téged túlsodort ezen a jogos igényen, és azt is kimetszenéd az ökopolitikából, amit kimetszeni – szerintem legalábbis – nem lenne sem indokolt, sem észszerű: az „antikapitalizmust”. Nem az a fő bajom, hogy érveid ez ügyben vitathatóak és ellentmondásosak. Egy pár oldalas publicisztikától hiba lenne tökéletesen zárt érvrendszert elvárni. Inkább azon akadtam fel, hogy ily módon egyrészt egy alapvető kritikai szempontot tüntetsz el a látómezőből, másrészt egy potenciális, mondhatnám természetes szövetségest zársz ki a „mi, zöldek” köréből: a neo- vagy posztmarxista, (baloldali) baloldalt.

És mi, zöldek hova álljunk? | Magyar Hang

Azt írod, a zöldek az antikapitalista következtetést mindenképpen szeretnék elkerülni, mert „ők nem a gazdasági viszonyokban keresik a végső magyarázatot egy társadalmi rendszer működésére”. Ha ezzel azt akarod mondani, hogy szakítani kell az ortodox marxista állásponttal – a skolasztikus „dialmat” néhányunk számára talán még felidézhető alap-felépítmény viszonyával –, akkor ezzel persze egyet lehet érteni. A zöldek – írod – a politika értelmének helyreállítását követelik. Márpedig az alap-felépítmény viszonyon belül a politika egyértelműen a felépítménybe száműzetett, mint a termelési viszonyok puszta jelensége, melynek igazsága az alapot átható Tőke/Munka viszony antagonizmusában rejlik.

Az alap-felépítmény, a lényeg-jelenség viszony félretolása következményeiben valóban messzire vezető, távolról sem „skolasztikus” probléma. Althusser kifejezésével élve egy olyan „túldeterminált” történelmi világ elfogadását jelenti, melynek elemei nem redukálhatók, nem vezethetők vissza a totalitást uraló egyetlen belső elvre. A gazdasági szférát és a társadalmi-politikai szférát egymásra nem visszavezethető, autonóm logikák irányítják. Az alap-felépítmény viszony érvénytelenítése így a politikai, ideológiai és persze vallási, erkölcsi, művészeti szféra autonómiájának visszanyerését jelenti, és igencsak átrendezi a Munka-Tőke viszony alapján elképzelt osztályharcos elveket is.

Klímaváltozás: „aki húzza az időt, az magának és a saját gyermekeinek is árt” | Magyar Hang

Ám ha ez lenne állításod magva, akkor a politika és a kultúra rehabilitációjának követelményével egyetemben olyasvalamit állítasz, ami jórészt közhelynek számít a – persze nem homogén tömböt alkotó – neo- és posztmarxisták körében is. Írod továbbá, hogy a „válság nem kezelhető a társadalmi igazságosság ilyen vagy olyan receptje szerint, ugyanis alapvetően nem a javak elosztásán múlik”. Magam is így gondolom, de így gondolja minden baloldali balos is, nota bene így gondolta Marx is. Az elosztás igazságos volta a baloldali liberalizmus és a szociáldemokrácia kulcsfogalma volt, s egyúttal a második világháború után egy harminc éven át kétségkívül rendkívül sikeres projekt, a szociális vagy jóléti állam alapja. De ha ez így van, akkor az ökopolitika radikális elhatárolása a kapitalizmuskritikától jószerivel csak azon alapulhat, hogy a tőkés termelést, a tőkeakkumuláció logikáját nem tekinted az ökológiai válságba torkolló válságegyüttes alapvető mozzanatának.

HIRDETÉS

Attól félek tehát, épp amikor radikális akarsz lenni, akkor kötsz béklyót az ökopolitikában rejlő radikális potenciálra. A mindkettőnk által nagyra becsült Polányi Károly azt állítja, hogy míg a kapitalizmus előtt a gazdaság volt beágyazva a társadalomba, a kapitalizmusban ez épp fordítva van: a gazdaság „kiágyazódik” a társadalomból, és azt saját logikája alá igyekszik rendelni. Amiről írsz, ti. a modern ipari civilizáció „céljainak célszerűtlensége” javarészt ebből adódik, és semmiben nem fejeződik ki olyan világosan, mint a tőkés termelés és a tőkeakkumuláció személytelen, rendszerszerű logikájában. A tőkés árutermelés feltételezi az árutest kiágyazását használati értékéből éppúgy, mint a munka kiágyazását meghatározott szükségletek kielégítésére irányuló formájából: redukcióját elvont, értéktermelő emberi munkára. Ez jelenik meg a  tőkeakkumuláció logikájában, a Pénz – Árú – több Pénz (P – Á – P’) ciklusaiban, ami annyit tesz, hogy a termelés célja immár nem a szükségletek kielégítése, hanem a ciklus végén előálló „több pénz”, azaz a profit.

„Az éghajlatváltozás nem válogat az ideológiák között” | Magyar Hang

Ez természetesen feltételezi a szükségletek kielégítését, de nem célként, hanem a profitrealizálás és a következő beruházási ciklus  eszközeként, és ebbe bőven belefér az emberi szükségletek birtokbavétele is: manipulálásuk, sőt, a szükségletek termelése. Nyilvánvaló – szerintem mindkettőnk számára –, hogy ez a logika megköveteli a termelés állandó növekedését és a fogyasztás felpörgetését, a természeti (és ezen belül az emberi) erőforrások mind átfogóbb, végül globális birtokbavételét, míg a növekedés el nem éri a Föld, és vele az élet határait. Azzal teljesen egyetértek, hogy „a termelés fokozása, a megtermelt javak egyenlő vagy egyenlőtlen elosztása többé nem válasz az élet minőségének drasztikus romlására, az értelmes munka, a szociális biztonság, az ép és egészséges környezet eltűnésére”. Azt viszont nem igazán értem, hogy a társadalom védelmét, vagy inkább újraépítését, amire írásod – és ezzel megint csak teljességgel egyetértek – kifut, hogyan tudod elképzelni a tőkés termelés logikáján belül.

Van persze egy huszárvágásod. Azt írod, hogy felvonultathatjuk ugyan „szakállas érveinket a piaci szabad verseny ellen és mellett, csakhogy a magánvállalkozások versenye többé annyira sem szabad, mint volt az újkor hajnalán”. Ezért – vonod le a következtetést –  „az ökopolitikának a magántulajdon helyreállítását és a helyi piacok – a méltányos versenyfeltételek – védelmét kell javasolnia. Testvéreim, erre varrjatok gombot, jobb- vagy baloldalit!”

Megpróbálkoznék vele. Ha a fent idézett követelményt úgy érted, mint ami a társadalom védelmének programját szolgálja (önkormányzati és szövetkezeti tulajdon, kis- és középvállalkozások támogatása), akkor ez jogos és megfontolandó követelmény. Ha viszont úgy érted, hogy ebből a tőkelogika kritikájának elutasítása következik, akkor megint csak azt kell gondoljam, hogy magával ragadott a hév.

És ha a jéghegy túl közel van? | Magyar Hang

Ami a magántulajdont illeti, horribile dictu, hadd idézem (ha még szabad) magát a kaporszakállú Marx apót: „A munkás magántulajdona termelési eszközei felett az alapzata a kisüzemnek, a kisüzem pedig szükséges feltétele annak, hogy a társadalmi termelés és magának a munkásnak a szabad egyénisége kifejlődjék.” Ez a „kisüzemi” termelési mód „ott hódítja meg a neki megfelelő klasszikus formát, ahol a munkás szabad magántulajdonosa önmaga kezelte munkafeltételeinek, a paraszt a földnek, amelyet megművel, a kézműves a szerszámnak, amelyen virtuóz módon játszik.” Mindez A tőke „Az úgynevezett eredeti felhalmozás” c. fejezetében olvasható, amely természetesen nem a tőkés termelési módról szól, hanem annak előfeltételéről: arról, miként fosztják meg a saját szükségletei érdekében  (hasznos) munkát végző termelőt termelési eszközeinek tulajdonától.

És hogy a gombon az öltés szilárdabban álljon, essen szó a piac védelméről is. Igen, a termékek piaci cseréje nem az ördögtől való. Hogy aztán éles különbséget tegyen piacgazdaság és kapitalizmus között, Fernand Braudel először az úgynevezett piacgazdaság két lehetséges formáját (A és B)  különítette el egymástól. A nem csak a kapitalizmusra jellemző első (vagy A) szint a különböző hatóságok által szabályozott, valóban kalkulálható, „minden meglepetést nélkülöző »transzparens« csere” szférája, ahol a verseny szigorú, vagy éppen kegyetlen, de mindenkire nézve azonos törvényei uralkodnak.

HIRDETÉS
„Nem elég az ökölrázás, eszmék is kellenek az autoriter rendszer megdöntéséhez” | Magyar Hang

Ezzel szemben a B szint „a nem transzparens, az ellenőrzés alól kibúvó cserék szintje”, melyet akár ellenpiacnak is nevezhetünk, hiszen itt a résztvevők egyrészt a szabályok megkerülésére törekszenek, másrészt arra, hogy különböző monopóliumok, hatalmi befolyás stb. erejére támaszkodva a szabályokat önmagukra nézve felfüggesszék vagy módosítsák. Ezt a „két különböző fajta tevékenységet – teszi hozzá Braudel – nem ugyanazok a mechanizmusok és nem ugyanazok a szereplők irányítják.” A szárnyalóan magas profitok és a versenyelőnyök mindig is a politikai-hatalmi szférával összefonódó B szinten születtek. A kapitalizmust tehát úgy érthetjük meg – érvel Braudel –, mint ami ráépülve az anyagi élet és a transzparens csere szférájára, a B szinten bontakozik ki, „ahol a nagy ragadozók kalandoznak, és ahol a dzsungel törvénye uralkodik. Ma éppúgy, mint a múltban, az ipari forradalom előtt éppúgy, mint utána, ez a szféra a kapitalizmus igazi otthona.”

Gondolatmeneted mintha azt a meghökkentő állítást tartalmazná, hogy a globalizáció érvényteleníti a tőkés árutermelés eredendően „szelíd”, szabadpiaci logikáját. Holott nekem – a poszt- és neomarxistákkal egyetemben – nagyon is úgy tűnik, hogy épp a globalizációval bontakozik ki ez a logika a B szint elszabadulásával.

Mi több: az a pontos leírás, amit Te adsz a globalizációról, úgyszintén ezt látszik igazolni. Az 1970-es években a szociális állam „profitprése alatt nyögő tőkének” éppen a B szint „dzsungelére” volt szüksége: hogy a tőkés vállalkozások csökkenteni tudják a bérköltségeket, hogy a termelési inputok minél nagyobb részét – például a környezetszennyezéssel járó költségeket – ismét externalizálni, az adókat pedig megkerülni, vagy csökkenteni tudják, el kellett hagyniuk a territoriális államok határai között kiépült transzparens szférát. A globalizáció, az úgynevezett szabad kereskedelem, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlása azt jelentette, hogy a tőke a társadalmi kontroll sikeres korszaka után ismét felemelkedhetett a társadalom kérdései iránt tökéletesen közömbös B szintre: hozzákezdhetett a deterritorializált és – hála az információs forradalomnak valamint a finánctőke központi szerepének – sok szempontból dematerializált globális gazdasági szféra kiépítéséhez.

Lássuk át a rendszert! | Magyar Hang

A globalizációval szemben nagyon is indokolt lehet a társadalom önrendelkezését biztosító (szövetkezeti, önkormányzati, vállalkozói stb.) tulajdon és a transzparens, tehát a társadalom kontrollja alatt álló piac védelme. Azzal viszont értetlenül állok szemben, hogyan képzeled ezt el a tőkés termelés logikájának elutasítása nélkül, szóval úgy, hogy az antikapitalista következtetéseket „mindenképpen szeretnéd elkerülni”. A társadalom védelmének programja – nem csak sejtem, tudom, hogy magad is így gondolod – egyidejűleg tartalmaz konzervatív és baloldali elemeket. Lehet, hogy ezek összeegyeztetése az ökopolitika feladata. De amit össze akarunk egyeztetni, azt nem metszhetjük ki a programból, csak azért, hogy világos legyen, hol állunk.

Folytatódik a Tanácstalan köztársaság

A nemzetek Európáját akarjuk vagy a multikét? Van-e alternatívája a globalizációnak? Kapitalizmust akarunk vagy szocializmust? Neoliberálisok, posztmarxisták, populisták vagy konzervatívok legyünk? Lányi András filozófus, ny. egyetemi docens és Schiffer András ügyvéd, volt országgyűlési képviselő előadásával folytatódik a az előző szemeszterben megkezdett sorozat. Első alkalom: szeptember 27., péntek, 17 óra. Moderátor: Szücs László Gergely filozófus. Helyszín: az ELTE lágymányosi campusa, Pázmány Péter sétány 1. A épület 0.83 terem (az első alkalommal kivételesen a 0.63, Brucner teremben). Folytatás: minden második pénteken.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

30,087lájkolóTetszik
2,842követőKövetés
18,900feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek