Mi, magyarok és a páneurópai piknik

Harminc éve megnyíltak a határok, harminc éve átvágták a kerítést, harminc éve ismét Európához tartozunk. És ki érte el mindezt? Természetesen mi, magyarok, önerőből. Nézzék el, de kissé szkeptikus vagyok a mi, magyarok által elért eredményekben, nem látok ugyanis egy olyan kérdést sem, amelyikben mi, magyarok egyetértenénk. A mi, magyarok a valóságot egészen jól leplező szlogen, amelyben mindenki megszólítva érezheti magát, „igen, a változtatásnak, akciónak én is részese vagyok, ugyan semmit nem csináltam, de nem is baj, mert ugyanazt tettem volna, mint akik megvalósították minden magyar álmát, az én nevemben tették”. Jelen esetben a határbontást. Nézzük meg hát, kik és miért bontották le a határt, illetve kik és hogyan emlékeznek rá!

Ha pontról pontra haladunk, látni fogjuk, a páneurópai piknik ugyan fontos esemény volt, de még a határnyitásban sem tekinthető a legfontosabbnak. Azzal kezdődött a vasfüggöny felszámolása, hogy Németh Miklós miniszterelnök tárgyalt ez ügyben a szovjetekkel, még 1989 márciusában. Aláírom, ezt még nem kell ünnepelni, bár már az is sokatmondó, hogy ilyesmiről tárgyalni lehetett. Májusban bejelentették, hogy felszámolják a vasfüggönyt. Június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter jelképesen átvágta a határzár (az esemény miatt visszaépített) maradékát. Ezek után került sor a piknikre augusztus 19-én, amelynek keretében pár száz NDK-s áttört a határon. Végül szeptember 10-én megnyitották a határt, ezáltal több tízezer NDK-s állampolgár tudott Ausztriába menni.

Egyértelmű, hogy a határnyitásban a legfontosabb szerepet a reformkommunista erők vitték, ami több ok miatt is természetes. Ők voltak hatalmon, és azt meg is kívánták tartani, ennek érdekében a változások élére akartak állni („mi már régóta rendszert akartunk váltani, mi már régóta demokraták vagyunk”). Az is érthető, hogy a jelenlegi kormány nem szeretne minden kerek évfordulón a reformkommunisták számára ingyenreklámot csinálni. Ezért az egész folyamatból kiemelték a páneurópai pikniket, hiszen ez kötődik a legkevésbé a kommunista rendszerhez (bár Habsburg Ottó mellett Pozsgay Imre is fővédnöke volt az eseménynek), és mindent ehhez az alkalomhoz kötnek: Németország egyesítését, a vasfüggöny lebontását, az európai integráció kiteljesedését, a civil kurázsit. Kínosan ügyelnek arra, hogy Horn Gyula neve véletlenül se hangozzék el (nem mintha hiányolnám), mert azt valakik a maguk szája íze szerint magyaráznák. Még a páneurópai piknik honlapján sem szerepel a történelmi háttér részben.

Politika és történelem. Amikor baloldali kormányok voltak hatalmon, Horn tevékenysége volt a megemlékezések középpontjában. Meg a hozzá kapcsolódó aktualitások, irányok. Csak arról nem beszéltek, hogy a hatalmi érdekeik milyen szerepet játszottak az egész ügymenetben. De újabban azt halljuk, hogy mi, magyarok váltottunk rendszert, vágtuk át a vasfüggönyt. Közelebb járnánk az igazsághoz, ha arról beszélnénk, kihasználtuk a Szovjetunió bukása nyújtotta lehetőségeket, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy mások még jobban kihasználták.

Harminc éve történt, de még most sincs vége. Újabb és újabb narratívák látnak majd napvilágot, attól függően, hogy kinek mi áll majd az érdekében. A történelmi igazság nem számít. Túl bonyolult. Mi, magyarok nem szeretjük a bonyolult dolgokat, de azt sem, ha meg akarnak vezetni minket.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/36. számban? Itt megnézheti!