Az oktatás, a szentlélek és a C-vitamin

Főiskolás diákjaimat gyakran provokálom kérdésekkel. Olyanokkal, amelyek nem valami korábban bemagolt dolog recitálására irányulnak, hanem az emberi agy rendeltetésszerű használatát feltételezik. Azaz szabad és kreatív gondolkodást. Ha egyáltalán sikerül vélemény kifejtésre bírnom őket, általában így kezdenek válaszolni: „Hát, lehet, hogy hülyeség amire gondolok…” vagy „Nem hiszem, hogy az a válasz, amit mondani akarok…” vagy „Nem tudom, hogy jó-e…” és egyéb verziók. Döntő többségük nem meri/akarja megfogalmazni véleményét, ha pedig megteszi, akkor szabadkozással kezdi. Hiszen mit is mondhatna mást egy diák a tanteremben, ahol az egyetlen okos teremtmény a tanár, mint hülyeséget.

Mindketten foglyai annak az oktatáspolitikai és módszertani börtönnek, melyben értelmetlen és energiapazarló játszmát kénytelenek játszani. A játszma lényege: Én úgy teszek mintha tanítanék, te meg tegyél úgy, mintha tanulnál. Én letolom a torkodon az anyagot, te meg böfögd vissza. Még ha van is a tanerőben némi egészséges rendszeridegenség, az anyag, amelyet le kell adnia (milyen szép kifejezés, benne van minden) és be kell vasalnia olyan irdatlanul nagy, hogy nincs idő kérdésekre, kétkedésre, önálló gondolatok ütköztetésére, elmélyülésre, rendszerszerű/holisztikus gondolkodás vagy kritikai szemlélet kialakulására, nincs idő tanár és diák, diák és diák közötti értelmes és érdemi interakcióra. A rendszer biorobotokká silányítja a résztvevőket. Ez nem oktatás, ez a gyermeki szentlélek elleni kollektív bűn. (Kórus: Úgy van, Úgy van).

Persze a szentlélekről némileg mást gondolok, mint a klérus. A gyermeki szentlélek, ha segítik nőni, kivirágzik és nyílik belőle kreativitás, (vö. sematikus gondolkodás), kooperáció (vö. verseny), empátia (vö. fogyasztói individualizmus), könyörületesség (vö. közöny), tudatosság (vö. automatikus reakciók, marketing-tuningolt tudat), mértékletesség (vö. bolygót felzabáló fogyasztói mohóság), bátorság (vö. megalkuvó szervilizmus), a bátorsággal szorosan összefüggően a kételkedés és dolgok megkérdőjelezése (vö. konyhakész tudás zabálása rágás nélkül, vakhit), holisztikus látásmód (vö. diszciplínákra forgácsolt világ), a belső, spirituális fejlődés hangsúlya (vö. materiális motivációk, szerzés, birtoklás). Nem lehetséges, hogy ezek azok az értékek, melyekkel túl lehetne élni az egyre eszkalálódó szocioökológiai válságot? Nem lehet, hogy ezeknek a képességeknek a megszületését kellene végigbábáskodnia az oktatást felkent papjainak?

A még mindig növekedési mámorban lebegő, korlátlan vagyonfelhalmozást fetisizáló, betegesen individualista és növekvően neurotikus, buborékpénzeken hízó fogyasztói globálkapitalizmus minden eresztékében recseg-ropog. Egy összeomló félben lévő paradigma értékeit kéne sulykolnia az oktatásnak? Valóban ez a feladata? A tanítónak/tanárnak/oktatónak valóban az volna a dolga, hogy a könyv anyagát kicsit máshogy (vagy ugyanúgy) leadja, aztán visszakérdezze? A tudattömésre használt ténymoslék visszaöklendeztetésére kár tanárokat alkalmazni. Elég volna félévenként találkozni egy vizsgán, ahol a diák számot adna a tudásáról. Ott a net, ott van a Wikipédia, minden infót megtalál pár kattintással. Nem kéne fűteni azt a sok épületet, nem kéne ingyen tankönyveket osztogatni, nem kéne béralkukkal vesződni, Klik-kelgetni stb.

A megboldogult sci-fi fenomén, polihisztor, Arthur C. Clark több fontos dolog mellett a következő véleményt hagyta ránk: „Amennyiben egy tanár helyettesíthető géppel, helyettesíteni kell”. Ott van aztán a Lyuk a falban-kísérlet, amely úgy indult, hogy Sugata Mitra indiai oktatáskutató és kollégái Újdelhi egyik nyomornegyedében egy falba építettek egy számítógépet gyors elérésű internet kapcsolattal, és ott hagyták. A gettógyerekek, minden instrukció nélkül pillanatok alatt megtanulták használni a netet és aztán egy csomó egyéb dolgot is. És megtanították egymást is.

Szentgyörgyi Albert (a „Prof”, ahogy a diákjai nevezték) tévedett volna, amikor azt hangoztatta, az ember feje nem arra teremtetett, hogy felesleges tényanyaggal teletömjük, sokkal inkább arra, hogy kutassa és átlássa a tények és a jelenségek közötti összefüggéseket? Ellenvetésként persze lehet azt mondani, hogy Szentgyörgyit, meg azt a sok Nobel-díjas magyar tudóst, mind a bifláztató iskolarendszer (őt ráadásul egy református intézmény) termelte ki. Erre én azt kérdezem: Hány Szentgyörgyi Albertünk lehetne, ha az oktatási rendszer a Szentgyörgyi által szorgalmazott szellemben működne?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!