Hallom a növését

Június lett, bár ez csak foltokban látszik. Viszont szépen nyomon követhető a vándorlás a veteményes, a kert és az udvar között. Nagy csavargó a málna és a japán szeder, a legváratlanabb helyeken tűnnek fel, olyanokon, ahol azelőtt soha. Nem igyekszem kordában tartani őket, szórakoztatnak, mint a tojásokra bukkanás a tyúkok birodalmában. Az eper is terjed, akár a rossz hír, vagy a citromfű, utóbbi némi megtorpanás után. Így vagyok a mentával is, azt képzeli, hogy a világ egyetlen hatalmas fűszerkert, vagy legalábbis felvonulási útvonal, beleértve a kőlépcsők növekedési szempontból első pillantásra sivárnak tűnő hasadékait is.

Az előző években túlburjánzott édeskömény ellenben visszafogta magát, holott eddig kaszálni lehetett, most meg eljött az óvás ideje. A kapor ugyanakkor változatlanul utálja azt a miliőt, amit képes vagyok biztosítani neki. Az eperről annyit még, hogy szépen virágzik, kíváncsian várom, hogy a megváltozott viszonyok között (monszun) lesz-e vajon termés, vagy csendben elrohad minden, esetleg megeszik a klímaváltozás ilyetén formájának abszolút nyertesei, a csigák. Más eprében már egyre kevesebb a bizodalmam, azt elintézték multinacionálisan és átcímkézve.

A csigákon kívül (éti, valamint pannon a felhozatal, a néhány éve jókora pánikot okozó spanyolok egyelőre nem jelentkeztek) valami miatt a hangyák is remekül érzik magukat a megváltozott körülmények között. A minap éppen a szivattyú köré építettek csinos várat. A gépezet természetesen nem locsolás céljából tartózkodik a kertben, a vihar miatt beszakadt pajtatető maradékáról szivattyúzom a vizet, immár több mint egy hónapja, mivel a biztosító nem hajlandó fizetni. Ennek a rendkívül tanulságos történetnek hamarosan külön írást szentelek, most haladjunk tovább a kertekben.

Locsolni tehát egyáltalán nem kell, a cserepekből a pangó vizet öntögetni annál inkább, ez mindennapos elfoglaltsággá vált, különben kipurcannak a gyökerek, és annyi sem marad, ami eddig véletlenül. Füvet nyírni is lehet doszt, olyan vagyok már, mint Rákosi elvtárs, hallom a növését. Így aztán a fűnyíró szinte folyamatosan duruzsol, ez mostanában a leggyakoribb kis indrusztriális kerti zene, visszafogott, már-már liftbe való, de mindenesetre jobban fülbe és agyba, mint a borzalmas benzines kasza üvöltése vagy az a kultúrszemét, ami akkor támad hosszasan, amikor az ember naponta hívja a biztosító egyetlen telefonszámát. Na de előre, folyvást. Én a levágott fű nagy részével mulcsolok, így csökkentve a gyomlálásra szánt órák számát, a maradék megy a komposztba, amiből aztán egy szép napon csodás termőföld válik. Pompás egy bolygó ez, nincs még egy, ahol ember, állat és növény így élne egymásra utalva.

Mindeközben ideje lett a másodvetéseknek, és javában zajlik a palántázás egyre újabb szereplőkkel. A paradicsomokkal lassan végezhetünk, hacsak nem októberben szeretnénk szüretelni a zöldeket, amiből pompás savanyúság készíthető ugyan, de nyersen ne fogyasszuk, jobb a békesség.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!