Szegény megboldogult apai nagyapám életében 1995-ben következett be az egyik legnagyobb kulturális sokk. Én akkoriban a középiskolai iskolarádió szerkesztő-műsorvezetőjeként (csak később tudtam meg, hogy ezt így hívják, vagy egyáltalán hívják valahogy, mi csak egyszerűen beültünk a mikrofon meg az igazgatónőtől kisírt kezdetleges keverőpult mögé fecsegni meg popzenéket lejátszani) bújtam az egyetlen televízióban meg persze az osztrák tévében megjelenő könnyűzenei műsorokat.
Egy többgenerációs családi házban éltünk Győr olcsóbb kertvárosában, a délutánjaimat, de sokszor az estéimet is nagyapám lakrészében töltöttem. Ezek a délutánok változatos programmal teltek. Háborús történetek, világnézeti kiképzés és egysíkú, de annál ínycsiklandóbb gasztroutazás kavargott ezeken a délutánokon. (Resztelt májjal, amit az öreg resztűt májnak mondott – ha nem veszem észre magam, a mai napig így rendelem magam is a vendéglőben –, pörkölttel és olyan zsíros kenyérrel, hogy megszólalt. „Kisfiam, ebben még egy kis kecskeszar is van” – ekképpen igyekezett fokozni az étvágyamat az öreg.)
Szüleim ebben az életszakaszukban a protestáns etikát gyakorolták magukon (anélkül, hogy tudták volna, hogy az mi fán terem) a kis győri mikrokozmoszunkban, máshonnan nézve a kommunizmusból ébredező Kisalföldön: azaz annyit dolgoztak, amennyit csak bírtak. Ekkor még hittek benne, hogy ez lesz a komcsik utáni új világban az érvényesülés útja: minél szorgalmasabban dolgozni. Ennek megfelelően mi, gyerekek a nagyszülőkre voltunk bízva, először mindkettejükre, majd nagyanyám túl korai halála után nagyapámra.
Én négerelek, te négerelsz, ő négerezik | Magyar Hang
Gyula papa nem volt fiatal nagypapának mondható, későn is házasodott (volt valami halványan előadott sztori arról, hogy nagyanyám már a második nő volt, akivel „kihirdették” a templomban, de ilyen témákról elsősorban az apámmal fennálló kissé formálisabb kapcsolata okán nem beszéltünk túl sokat és túl részletesen), és mi sem voltunk szüleinknek túl korai gyermekei, a kilencvenes évek derekán már betöltötte a 78-at. Furcsán, de pont jó elegyben keveredtek benne a paraszti és polgári kultúra elemei.
Nagyanyámmal együtt egy apró rábaközi katolikus faluból származtak, és még éppen jókor költöztek el a községből a „nagyvárosba”, Győrbe ahhoz, hogy a Rákosi-korszak paraszti kultúrát elkorcsosító hatása éreztesse magát rajtuk, így még a pusztítás előtti formájában őrizték meg a falusi kultúrát. Az említett faluban nagyapám felmenői az egyik legtehetősebb gazdának számítottak (ő mindig úgy mondta, hogy a második leggazdagabbak voltunk), saját tejcsarnokkal, amit a kommunisták persze rögtön elvettek, és így az államosítás után nem volt semmi maradása a Rábaközben. Apám gyermekkora összes nyarát a faluban maradt rokonoknál töltötte, és mi is sokat üdültünk ott. Fürödtünk a Répce folyóban, a tehénből frissen lefejt tejet ittunk, pillangókat kergettünk a határban, és vártuk a Nagyboldogasszonykor esedékes búcsút.
Nagyapám gyakran keltett kellemetlen perceket, amikor még felnőtt koromban is felemlegette, hogy mit meg nem tett értem az egyik ilyen búcsú alkalmával. Pár éves lehetettem, amikor elronthattam a gyomromat valamilyen búcsúi étellel, és a búcsúból hazafelé menet mi tagadás, de belerondítottam a nadrágomba az árokparton. „A legszebb kék ingemmel töröltem ki neked!” – bizonygatta az öreg a maga nyers módján az odaadását még évtizedek múltán is. És bár valóban kellemetlen volt, ha ezt megemlítette a rokonok előtt, de valahol mégis büszke voltam rá, hogy olyan öregapám van, aki a legszebb kék ingét sem sajnálja kritikus helyzetekben.
Javított kiadás - Melléklet TGM-nek a Jobbikról szóló gondolataihoz | Magyar Hang
Öregapám élete végéig a rábaközi tájszólásban beszélt, bár ekkor már többet élt a városban, mint falun. Öltözködésében nyugdíjas korában visszatért a rábaközi viselet urbánus változatához: kötényt hordott az inge és a nadrágja felett, de nem népművészeti igényességű kötényt, hanem olyat, amit apám hozott neki a boltból: a praktikus ruhadarabon egy sörgyártó cég emblémája díszelgett. Az urbánus polgári kultúrát annyiban és azért engedte be nagyapám az életébe, mert talán ösztönösen érezte annak antikommunista jellegét.
Nagyapát a húgom és én tegeztük, apámék magázták élete végéig. Míg apámmal mindvégig megmaradt talán a magázódás miatt is egy távolság – példának okáért soha nem láttam, hogy megölelték volna egymást, addig minket ugyanez a nagyapa nyalt-falt. A kopaszodó feje búbján növő néhány szál hajat a korabeli trendnek megfelelően hosszúra növesztette és hátra fésülve hordta. Egyszer ezt a pár szál hajat összecsomóztam, de még ekkor sem büntetett meg, csak levágta a szétbogozhatatlan gubancot. Az apámmal rabiátusan, a saját szigorú elvei szerint viselkedő öreg nekünk mindent megengedett és mindent megbocsátott. Pofont egyszer kaptam tőle, amikor haldokló nagyanyám kórházi ágyánál „nem tudtunk viselkedni”.
Utólag visszatekintve valami megmagyarázhatatlan, egészen abszurd módon a nyolcvanas évek Nyugat-Magyarországán atlantista elveket követett a papa. Az amerikai elnök, Ronald Reagan őszinte rajongója volt, és amikor velem apró műanyag katonákkal háborúsdit játszott, mindig vállalta azt a kellemetlen kötelezettséget, hogy majd ő lesz az oroszokkal, én lehetek az amerikai hadsereggel. Ezek után talán mondanom sem szükséges, hogy nálunk mindig az amerikaiak nyertek a plasztikhadseregek csatájában, és nem csak azért, mert a nagyapa így akart kedvezni az unokának.
Hol csúszott félre a magyar rendszerváltás, hová jutottunk mostanra? | Magyar Hang
No de, miről is akartam írni? Öregapám legnagyobb kulturális sokkjáról. Ez 1995-ben következett be. Ugyan soha nem beszéltünk erről, de úgy sejtem, nagyapám korosztálya és társadalmi csoportja úgy számolt, ha megszűnik a szocializmus Magyarországon, akkor úgy logikus, hogy az azt megelőző rend jön vissza. Annak minden bajával és szépségével együtt. Lesz boka-összecsapkodós urambátyám „kérlekszépennagyságosuram” és Karády Katalin is. Nos, nem ez lett. Lett helyette például a Pa-dö-dő és nagyapámnak a kultúrsokk. Mint említettem, bújtam a könnyűzenei műsorokat ekkortájt, hogy rettentő felkészült lehessek az én kis iskolarádiómban.
PA-DÖ-DŐ - Fáj a fejem (Offisöl Video)
Jobb híján nagyapámnak is velem kellett néznie ezeket. Valamelyik klipműsorban tűnt fel 1995-ben a Pa-dö-dő méltán elfeledett Fáj a fejem című opusa. És kitört a sokk. Nem tudta megérteni, hogy miképpen lehet énekesnő és kerülhet képernyőre két színesre festett hajú, kövérkés asszonyság. Neki az énekesnő Karády volt a búgó hangjával meg a nőies megjelenésével, de nem ezek a „Fáj a fejem”-ek. Neki a dalok nem arról szóltak, hogy valamilyen kezdődő betegség tünetéről dalolunk idétlenkedve, hanem, mondjuk, a szerelemről, fontos érzelmekről. Nem értette már ő ezt az új világot, és nem is akarta megérteni.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!
