Pár éve indított útjára az amerikai CBS televíziócsatornán éjszakánként futó The Late Late Show stábja egy új, YouTube-ra készülő kisfilmekből álló sorozatot. A Carpool Karaoke-sorozat a lényege, hogy a műsorvezető, az egyébként sikeres brit színész, James Corden egy-egy városban furikázik, majd beszáll hozzá egy popsztár, akivel eldalolják az illető híresség legnagyobb slágereit, kicsit népszerűsítik a főhős friss albumát, nagykoncertjét, satöbbit.
Nem túl bonyolult formátum, a lényeg a személyiségekben rejlik. Aki számít, az megfordult már James Corden anyósülésén, Adele, Elton John, Stevie Wonder, a Red Hot Chili Peppers frontembere, és Madonnának sem volt zsenánt sem a formátum, sem az élőben dalolás. Elképesztő nézettséget produkálnak a sorozat darabjai.
Most azonban Paul McCartney, a két még élő beatle egyike, a világ legfontosabb, könnyűzenét játszó csapata, a Beatles énekes-basszusgitárosa kapott szerepet azon a bizonyos anyósülésen. Eddig négyszer tekintettem meg azt a mindössze 23 perces YouTube-videót, amelyben Liverpoolban autókázik a műsorvezető és az élő legenda. Ám ezúttal a két szereplő ki is száll a gépkocsiból: felkeresik McCartney szülőházát, beugranak a kedvenc borbélyszalonjába, ellátogatnak a nevezetes Penny Lanere, és meglepik egy pub közönségét is: aki a kocsmában a wurlitzerbe érmét dob és számot kér, annak nem a gép, hanem a függöny mögött rejtőzködő McCartney és zenekara játssza el élőben a Beatles egy-egy számát. A soha vissza nem térő alkalom híre persze futótűzként terjed el Liverpool-szerte, és hamarosan már tisztességben megőszült brit nagymamák dobálják a bugyit a kis kocsma még kisebb színpadára.
Az ok, amely arra ösztönzött, hogy négy alkalommal is visszanézzem az egyetemleges, de egyébként mégiscsak egy emberöltővel idősebb korosztály bálványáról készült kisfilmet, az nem is a 76 éves, sokat látott sztár személyiségéből fakadó derű, hanem az, hogy akaratlanul is egy talán soha vissza nem térő kort idéz meg. És bár sokak szerint a nosztalgia felesleges és korszerűtlen, ám ez egészen biztosan nincs így, ha az gondolkodásra ösztönöz. Márpedig ezek a dalok és ez a videó egy olyan letűnt kort idéz meg, amikor még az a nyugati kultúra, amelyhez kisebb-nagyobb megszakításokkal Magyarország is tartozik (az egyik túl hosszúra nyúlt megszakítás éppen akkor volt, amikor a Beatles és McCartney alkotott), nagy és magabiztos volt. Amikor középosztályának tisztes jólétben élő tagjai még költeménynek is beillő popslágereket dúdolhattak, és nem csak coolnak gondolt szavakat egymás után dobáló idiótákat. Amikor még nem káromkodásból építették a katedrálist. Amikor még a férfi férfi volt, a nő pedig nő. És nem, nem azért vágyódom vissza ebbe a nem is túl távoli korba, a pre-posztmodernbe, mert az kényelmes volt, és könnyű volt benne élni. Hiszen ez csak az okozatok következménye volt. Akkor még nem kellett volna győzködnöm a gyerekeimet, hogy az óvó néninek, tanító néninek igenis csókolommal kell köszönni, és nem sziával (ahogy az óvó néni, tanító néni is kéri és elvárja).
Ez volt az a néhány kegyelmi évtized a nagy világégések után, amikor nem azért járt neked a tisztelet, ha egy kisebbséghez tartozol, mert más vagy, hanem mert te is ember vagy. A sötét babonákból józanodó euroatlanti térség még nem esett át a paripa túlsó oldalára, hanem megélte a polgári létet. Az adott szónak még volt becsülete, és még nem az volt érték, ha valami beteges, sátáni vagy destruktív.
Vessék össze a Beatles dalait a mai legnépszerűbb előadókéival. Az egyébként rendkívül jól rappelő Future művésznéven alkotó előadó legnépszerűbb száma, a Mask Off (386 millió megtekintés a You Tube-on), például nem tudom, miről szól. A dal szövege inkább egymás után dobált, rímelő szavakból áll. Az első bekezdés így hangzik magyarul: „Nevezd, ahogy van / Hendrix / Ígérem, esküszöm, esküszöm / Köpd ki / Yo”. Tudom, én vagyok a maradi, retrográd, ókonzervatív boomer (jól van, öreg), de mi a rosseb?! A mai modern könnyűzene úgy arányul a Beatleshez és McCartney-hoz, mint az idehaza regnáló „jobboldaliság” a nagy konzervatív elődökhöz.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!
