Borzongató félelem, mint műtét előtt. Semmihez sem hasonló. Másodpercek a beavatkozásig. A bankár hölgy, a műtősebész, körülnéz az íróasztalon. Párhuzamos rendben a műszerek: tollak, fűzőgép, kapocsszedő, iratlyukasztó.
Asszonyommal értesítést kaptunk a banktól, volna néhány remek pénzügyi ajánlat, adatfrissítés is kell, és új bankkártyát adnak, a réginél sokkal biztonságosabb. A kártyához mindenféle kedvezmény jár. Tervbe vettem, ha már ott vagyunk, minthogy házasságunk kétségtelenül kiállta az idő próbáját, egyszersmind elintézzük külön vezetett számláink egyesítését.
Amióta arra jártunk, átalakították a bankfiókot. Fiók? Ugyan kérem. Mellbe vág, csillog-villog, steril műtő, éles apró szpotfények, méretes plafonlámpák, tengerkék dizájn, csőbútorok, tükör padló. Két szomszédos, üvegfallal elválasztott fülkébe terelnek, feleségem átpillant, széttárom a karom, tehetetlen vagyok. A várakozás torokszorító percei. Lehet, csak a tobzódó krómnikkel villanásától, de máris elkábultam. A tudatvesztés lebegő mámorában kínosan vigyorgok, most már mindegy, essünk túl a dolgokon.
Öreg harcos, mindent tudok rólad! | Magyar Hang
Mi közöm nekem az előttem ügyintéző két nyugdíjas ember legtitkosabb személyes adataihoz? A válasz rém egyszerű, az égvilágon semmi.
A banki hölgy, akinek arcvonásaiban biztató mosoly és ügybuzgó komolyság egyszerre van, kezet nyújt. „Új szerződés lesz!” – mondja, szemében a nagy ügyeket jellemző büszke biztatással. „Akkor… kezdhetjük?” – kérdi. Arcom fürkészi, készen állok-e. Aztán nekilát. Vagy inkább… nekigyürkőzik. Először megsemmisíti a korábbi szerződéseket, oldalanként lyukasztja, mind alá kell írni, immár érvénytelenek, visszakapjuk. Túl vagyunk az első lépéseken, folytatódik a műtét. Most már húsba vágva. „Új szerződések lesznek, kérem – jelenti a hölgy –, egy a folyószámlának, egy a kártyának. Kettejük nevével. Meg tetszik látni, sokkal jobb feltételekkel.”
Örvendeznem kéne. Képtelen vagyok. Csattog a nyomtató, sorozatban hányja a lapokat, „itt kell aláírni, igen, a másolatokat is, …a tollat tessék nyugodtan megtartani”. A kézi fűzőgép csúcsra jár. Keményfedeles iratgyűjtő, az is ajándék. Aztán jegyzőkönyv a szerződés visszavonásáról. A jegyzőkönyvről is jegyzőkönyv. Újabb kábító adagok; mindnél erős ütést érzek a tarkómon, valahol az agy mélyén zizegve bizsereg, aztán erősen zúg, egyre hangosabban. Akarom-e hogy a villanyszámlát utalják, meg a gázt, akár a mobiltelefont is fel lehet tölteni, szemétdíj, vízdíj, casco, kötelező. Hitel is igényelhető, „tessék elhinni, nagyon megéri”. Szakszavak pöffeszkednek; jóváírás, terhelés, akkreditív, fedezet és futamidő. Semmit sem értek. Látásom homályosul, hunyorgok az éles fényben. Inkább csak érzékelem feleségem üvegfalon túli jelenlétét. A gyakorlott üzletasszony egyre görnyedtebben hajol a vastagodó papírköteg fölé.
Fenntartott hely | Magyar Hang
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Amikor korábbi bankkártyám sorsa végzetesen eldől, rajtakapom a bank hölgyét, belegabalyodik az ügymenetbe. Megzavarja, hogy változott a lakcímünk. Felvilágosítom. Diadalt érzek; ő sem tökéletes. A kártyával, amellyel jó barátságban voltam, utolsó közös pillanatainkat töltjük együtt. A hölgy egyetlen ollómetszéssel vágja ketté, egyidejűleg, mintha vigaszul, kezembe adja az újat, „Ez gold, és dombornyomásos, nagyon elegáns” – dicséri, mint a szép nyakkendőt. Érezteti, nem jár akárkinek. Ötoldalas használati utasítás; aláírom, laponként. Következnek az előnyök. Internetes hozzáférés, utalási kedvezmények, SMS-értesítés. Titokboríték PIN kóddal, otthon kell kibontani. „Soha ne adja meg senkinek! A napi limit legyen, mondjuk, ötvenezer!” – mondja a hölgy. Élesen a szemembe néz. „Legyen” – hebegem. Nekem különben mindegy. Most már minden mindegy. A kártyához biztosítás is jár; bokaficam, lábtörés, infarktus, halál.
Tudatom tisztaságát mostanra végleg elveszítettem. A fejem lüktetve fáj. Ám a zúgás megszűnt, odabenn néma, értetlen csönd. Következnek a befektetés parttalan lehetőségei. A hölgy ismerteti mindet, a kockázatostól az abszolút biztosig (utóbbinak alig van hozama, de az garantált). A végén a mindent verő csattanó: lehet menni tőzsdére is! Kisvártatva fogom fel. Hogy micsoda? Méghogy én? Tőzsdére?! Apám jut eszembe hirtelen. Miként őrizte, dédelgette egyetlen, hatvanezer forintos takarékkönyvét. A családi spórolt pénzt. Nemhogy tőzsde… Mondanám: én nem… de nem tudok megszólalni. A hölgy érdeklődve kivár. Aztán ajkát biggyesztve megszólal. „Úgy látom, ez önt nem érdekli… pedig nem járnának rosszul…” A műtétnek vége. A hölgy rendbe rakja az íróasztalt. „Majd át tetszenek gondolni” – búcsúzik kezet nyújtva. Elfáradt ő is, hónaljban kicsit átizzadt a türkizkék egyenblúz. Én súlyosan verítékezem.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
Hazafelé feleségemmel karonfogva támogatjuk egymást. Otthon az új szerződésekből, mint a Bibliából, naponta hangosan olvasunk fel. Ki ezt nem érti, ki azt. Én márpedig elhatároztam, nem hagyom magam. Nekem ne dörgöljék az orrom alá, „hja, kérem, el kellett volna olvasni”. Lassan mégis abbahagyjuk. Rendnek kell lenni, a papírokat abba a nagy dobozba helyezem, amelyben őrzünk néhány régi családi dokumentumot.
Köztük vasutas nagyapám hetven év előtti, elsárgult betegbiztosítási igazolványát, mely halálával jogfolytonosan nagyanyámra szállt. A címoldalon nagyapa nevéhez biggyesztve két kézzel írott bejegyzés. Elöl: „özv.” hátul „-né”. A második oldalon egyetlen mondat: „Tag meghalt, az igazolvány özvegyére hivatalból átírva.”
Már hogyne, ez is kézzel. Változnak az idők.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 16. számában jelent meg, 2018. augusztus 31-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 16. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
