A fiú verseket írt. Félve mutatta meg írásait egy ősszel gimnáziumi magyartanárának. Fakultációra járt hozzá és az általa vezetett irodalmi alkotókörbe. A Tanárnő érezhetően máshogy tanította az irodalmat, mint az alapóraszámot leadó kolléga. Nemcsak máshogy tanította ugyanazt, hanem mást is tanított. Más műveket, más szemlélettel, arra bátorítva diákjait, hogy merjenek saját értelmezést fűzni az olvasottakhoz, mi több, tárják fel, milyen gondolatsort ébresztett bennük az olvasott mű, saját életükben tapasztaltak-e hasonlót, kivel tudnának azonosulni a szereplők közül, és ha írnának, kinek a stílusa állna közel hozzájuk.
Amellett, hogy könyveket adott tanítványai kezébe, biztatta őket, hogy írjanak, és mutassák meg neki kész írásaikat. Így került sor arra, hogy a fiú behozza legépelt verseit, és kissé szorongva a Tanárnő kezébe nyomja a gondosan behajtogatott papírdossziét, mintha csak azt mondaná: bizalmas, csak neki.
A fiú is kapott személyre szóló olvasnivalót a Tanárnőtől. Egy Erdélyről szóló vita dokumentumait, és egy történész-politológus stencilezett műveit. Mindkettőt bizalmasan kellett kezelnie, mert engedély nélkül sokszorosított és terjesztett írások voltak, és történetünk idején, a 80-as évek elején, senki sem tudhatta pontosan, milyen retorzió sújthatja a szamizdat irodalom iránt érdeklődőket, és főleg azokat, akik terjesztik ezeket a kiadványokat.
Mindenesetre a gesztus bizalmat és cinkosságot teremtett közöttük, s persze a beavatottság bensőséges érzését. A Tanárnő, aki különben nem titkolta, hogy vallásos katolikus, a történész-politológus zsidókérdésről szóló hosszú esszéjét és az európai társadalomfejlődés értelméről írott értekezését is odaadta később a fiúnak, jelezve, hogy talán nehezebben boldogul majd az olvasottakkal, de mindenképpen érdemes belemélyednie.
Szerelmes kémia | Magyar Hang
Bizony, bizony: a szerelmek emlékezetesek, évtizedek múltával is arany színben ragyognak az emlékezet sötétjében.
Szó esett korábban az órán arról, hogy aki ír, annak lénye egészét fel kell tárnia az íráshoz, és a fiú ejtett is néhány töredezett szót zsidósággal kapcsolatos olvasmányairól, de diáktársai előtt erről, aminthogy más, személyes élményeiről is, nehezen beszélt.
A Tanárnő magával vitte a verseit, és a fiú, azokban a napokban, míg a dossziét nélkülöznie kellett, sokszor képzelte maga elé, amint tanára olvasgatja az írásokat. Ez az érzés túl sokszor terelte el figyelmét saját olvasmányairól, különben is hajlamos volt elrévedezni a kezében tartott könyv vagy cikk fölött. Fantáziáját, különböző osztálytársnőivel elképzelt szerelme és a női testekkel való lehetséges érintkezése mellett leginkább írásainak várható fogadtatása foglalkoztatta.
A következő héten a Tanárnő kérte, hogy óra után maradjon még egy kicsit, beszélni szeretne vele. A fiú végigizgulta a negyvenöt percet, és amikor a beszélgetés során a Tanárnő tehetségesnek mondott versei közül néhány darabot, a fiú még arról is hajlamos volt megfeledkezni boldogságában, hogy mint a Tanárnő mondta, sok munka áll még előtte, csiszolnia kell az írásokat, és a verstannal is foglalkoznia kell.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
Néhány hét múlva a fiú megmutatta a javítgatott szövegeket, és a Tanárnő megdicsérte néhány korrigált rímét, ritmusát. Arra biztatta, hogy olvasson más költőket, tanuljon tőlük formát, metrumot, vagy nézegesse, mi tartja össze a szabadverseket. És gondolkodjon azon, nem próbálkozna-e meg prózával is, mert lehetséges, hogy érdeklődése később afelé fordul.
A téli hónapokban a fiú időről időre megmutatta újabb írásait. Készült ezekre a találkozásokra, és ha fájt is neki az elhangzó kritika, nekigyürkőzött, és próbálta átdolgozni a megbírált verseket. Tavasszal a Tanárnő felvetette, nem volna-e kedve az év végi, alkotóköri irodalmi esten felolvasni néhányat. A fiú megilletődve, büszkén fogadta a felkérést, s hogy a Tanárnő szívesen átnézi vele együtt, amit eddig írt, és segít kiválogatni azokat a darabokat, amiket elég érettnek ítél arra, hogy elhangozzanak.
Ott ültek hát egy délután az osztálytársak távoztával elcsöndesedett tanteremben, és lapozgatták a paksamétát. Újra és újra átrostálták az írásokat, vitatkoztak is. Az Először a zsinagógában című verset a fiú félretolta, de a Tanárnő utánanyúlt:
– Ezt miért nem akarod?
– A fiú megrándította a vállát.
– Nem tartod elég jónak?
– Nem erről van szó – rázta a fejét.
– Hát akkor?
– Nem tudom – mondta a fiú.
– Félsz? – mosolyodott el gúnyosan a Tanárnő, mire a fiú dühösen kapott a lap után.
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
Az alkotókör évzáró irodalmi estjén tele a terem, nagy a zsibongás. Az osztálytársak és a párhuzamos osztályok diákjai közül is ott ülnek sokan, lehetnek vagy ötvenen-hatvanan. A Tanárnő vezeti az estet, s mint ilyenkor mindig, kipirultan, büszkén és kissé elérzékenyülten konferálja be az alkotókör tagjait.
A fiú izgul. Bár néhány osztálytársa tudja, hogy ír, a teremben jóval többen gyűltek össze, és nemcsak diákok, hanem a tanári kar, az iskolavezetés és a szülői munkaközösség tagjai is.
Amikor utolsóként rá kerül a sor, megpróbálja izgalmát a felolvasásba csatornázni, és ha már rászánta magát, olyan szenvedéllyel olvasni a verseket, amilyennel megírta azokat. Ahogy belekezd, izgalma csillapul, örül, hogy megmutathatja magát.
Az Először a zsinagógában című darabot az utolsó előtti helyre szerkesztették. Igyekszik úgy előadni, ahogy a Tanárnő javasolta. A hangsúlyos helyeken felpillant, ezért láthatja, ahogy az iskola egyik vonalasan párthű vezetője, a vers elhangzása közben látványosan elhagyja a termet. Amikor befejezi a verset, és a Tanárnőt keresi tekintetével, aki biztatóan biccent, hogy folytassa.
A svédek nemei | Magyar Hang
Figyelj, fiam – mondta a tanárnő –, nézz rám. Én milyen nemű vagyok? Jámbor Laci nézte, nézte, majd megszólalt: – Das.
Miután elhangzik az utolsó vers is, kitör a lelkes taps, majd sorban jönnek hozzá gratulálni az osztálytársak. Ki zavartan nevetgélve, ki őszinte meglepetéssel, ki pedig látható elismeréssel rázogatja a kezét.
A fiút boldognak kell elképzelnünk. Mint aki láthatatlan ellenfelet győzött le, közelebb került másokhoz, közelebb önmagához. Érzi, hogy az élményt egyszer majd meg kellene írnia, de több mint harminc éven át hordozza magában, míg végre elérkezettnek látja az időt, hogy papírra vesse.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 14. számában jelent meg, 2018. augusztus 17-én.
Keresse a lapot az újságárusoknál, a benzinkutakon, élelmiszerboltokban, a nagyobb postákon és a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 14. számban? Itt megnézheti.
