HIRDETÉS

Az ágy mellett

HIRDETÉS

Ülök apám ágya mellett. Alszik, időnként felébred, és amikor felébred, szótlanul néz. Látszólag engem néz, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így van. Rám néz, de mintha mégis valami mást figyelne. Lassan egy hónapja van már bentlakásos otthonban. Az Alzheimer-kór, amelyben szenved, viszonylag hamar romba döntötte a személyiségét.

HIRDETÉS

A jelek persze már korábban, évekkel ezelőtt látszottak. Az otthonnak ebben a részlegében nagyjából hasonló állapotú emberek élnek. Aki nincs hozzászokva az ilyesmihez, látogatóként hamar úgy érezheti, mintha egyenesen a purgatóriumba érkezett volna. Engem talán nem ráz meg annyira, mint a látogatók legtöbbjét, mert életem elmúlt húsz évében mégiscsak az emberi kiszolgáltatottság és nyomorúság közvetlen közelében mozgolódtam.

Az, hogy nem ráz meg annyira, persze nem jelenti azt, hogy hidegen hagy. Hogyan is jelenthetné, amikor a saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. A napokban, rámolás közben került a kezembe egy régi fotóalbum, amelyben apám csecsemőkori képeit is megtaláltam. Az ágya mellett ülve, elnézve az arcát eszembe jutottak ezek a fotók. A nyolcvan évvel ezelőtti csecsemőarca tér vissza újra, a mélyen barázdált, ráncokkal szabdalt arc visszatér a kezdetekhez. Mintha az ember élete tényleg egy körpályát írna le.

Mintha egyszerre mindenhol | Magyar Hang

Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.

Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára apám kezét. Talán kisgyerekként foghattam meg utoljára, azóta biztosan nem. Odakint szélrohamok rázzák a park nyárfáit. Arra gondolok, hogy imádkoznom kell érte, jobbat vagy mást nem tehetek. Az imát azonban minduntalan megakasztja az a szinte mániákusan visszatérő kérdés, hogy mégis ki ez az ember, aki itt fekszik ebben a rácsos ágyban és nyugtalanul alszik. Közhely és magam is számtalanszor okoskodtam arról, hogy a másik ember megismerhetetlen, örökre idegen marad.

Azon gondolkodom, ismerem-e egyáltalán az apámat. Egyáltalán tudom-e, mit jelent az, hogy ismerni a másik embert. Nem tudom és talán soha nem fogom tudni. De lényeges-e ez egyáltalán. Nem arról van-e szó, hogy a másik emberről való tudásunk egyszerűen azon múlik, hogy képesek vagyunk-e szeretni őt. Lehet, hogy ilyen egyszerű ez. A közelség, a megismerés útja talán tényleg nem más, mint a szeretet. Ez így leírva elég banálisnak tűnik, mégsem mondhatok mást. Nagyon rég nem éreztem magamhoz ilyen közel az apámat, mint most, az ágya mellett ülve. Nagyon rég, írtam, pedig pontosabb lenne, ha azt írnám: soha.

HIRDETÉS

Bejön a szobába egy nő, egy másik lakó. Az arcán földöntúli mosoly. Leül a szemközti ágyra és módszeresen kisimítja az ágytakaró gyűrődéseit. Amikor a végére ér, kezdi elölről. Közben különös mozdulatokat tesz az egyik kezével, mintha végtelen lassúsággal vezényelne, köröket ír a levegőbe. Magában beszél, néha rám néz az angyali mosolyával. Olyan, mintha egy szertartást végezne. Egy olyan szertartást, aminek ő az utolsó papja, de maga is rég elfelejtette már a rítus eredeti értelmét.

Dédapám és a rejtélyes M | Magyar Hang

Van két fénykép róla. Helyesebben van egy harmadik is, amelyiken ő maga nem látható, ám valamiként, úgy vélem, mégis csak összekapcsolható vele.

Az jut eszembe, hogy talán már csak az úgynevezett őrültek és a különféle mentális betegségben szenvedők veszik igazán komolyan a mozdulataikat. Hogy talán az elme szinte mindenre kiterjedő uralma alól felszabadulva az ember végre önmaga lehet. Nem tudom, mindenesetre a nő mozdulatait figyelve valami rég nem tapasztalt nyugalom száll meg. A hidegfront kíméletlenül szaggatja a felhőket az égen. A közeli Duna ártere hűvös iszapszaggal tölti be a szobát. Valaki a folyosó másik végén időnként felüvölt. A nő leveszi az egyik papucsát, az ölébe teszi és halkan dúdolgatni kezd. Mintha ringatni akarná a rózsaszín papucsát. Elengedem apám kezét, kimegyek dohányozni a főbejárat elé. A liftbe beszállva akaratlanul is a falára szerelt tükörbe nézek. Egy sápadt, rémült tekintetű idegen néz vissza rám.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 20. számában jelent meg, 2018. szeptember 28-án.

Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon És hogy miről olvashat még a 20. számban? Itt megnézheti.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,770lájkolóTetszik
2,390követőKövetés
16,722feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Elhallgatások és hazugságok – Magyar Hang-ajánló

Thuróczy Szabolcs-interjú. Lelepleződik „Tiborc”, a szalagmunkás riporter. Vannak anyák, akik maguk is árulják a drogot. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek