Karmaneutron – mondja Józsi az ügyeleti iroda ajtajában állva, miközben elvesz két pohár sampont az asztalról. Józsi időtlen idők óta hajléktalan, többször megemlékeztem már róla, csak akkor T. J.-nek hívtam. Józsi pszichiátriai beteg, az egyik legkülönösebb ember, akivel valaha találkoztam. Hosszú évek óta folytatunk rendhagyó beszélgetéseket egymással. Most épp nem beszélgettünk, a „karmaneutron” minden átmenet nélkül hangzott el, nem volt előzménye és nem lett folytatása sem.
Ízlelgetem a kétségkívül különös kifejezést. Vajon mit akarhatott mondani ezzel. A karma némiképp leegyszerűsítve nem más, mint mindannak a következménye, amit a múltban cselekedtünk vagy gondoltunk. A neutron az atommag egyik alkotóeleme, neve a latin neutral, azaz semleges szóból ered. A karmaneutron kifejezés vonatkozhat tehát egyfajta semleges karmára, egy olyan élettechnikára, amely képes felülemelkedni az okok és az okozatok végtelen hálózatán. Józsi így tanít. Persze ugyanígy lehetséges, hogy az egésznek semmi értelme, egy úgynevezett beteg agy pillanatnyi szüleménye az egész, nincs mögötte semmiféle tudatosság. Nem tudom.
Kilátnék valamerre (részlet egy hosszabb töredékből) | Magyar Hang
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Józsi monológjaihoz hasonlót soha életemben nem hallottam senkitől és valószínűleg nem is fogok. Ezek a monológok távolról hasonlítanak Thomas Bernhard monomániás regényhőseinek végtelen szóáradataira, de azoknál sokkal szerteágazóbbak és mélyebbek. Ha Józsi őrült, hát őrült, mindenesetre az, amit mond, sokkal izgalmasabb és inspirálóbb normális embertársaim jobbára unalmas szövegelésénél. Régóta tervezem, hogy az eddig lejegyzett beszélgetéseinkből összerakok egy kis könyvecskét.
A hajléktalanszállóról hazafelé menet is eszembe jut Józsi feladványa, félhangosan dünnyögöm a vastag ködben csöpögő tölgyfák alatt, hogy karmaneutron, karmaneutron. Ha valaki most látna, biztosan azt hinné, elment az eszem. Az erdő közelében letisztulnak a gondolataim, és részben visszatér az életkedvem is. Városban képtelen vagyok gondolkodni. Amint megérzem a szomszéd völgyből áradó avar- és gombaillatot, ismét embernek érzem magam.
A lebontott régi tetőszerkezet faanyagát pakolom az eresz alá egész délután. Már korábban felfűrészeltem a tengernyi deszkát és gerendát, de csak most szántam rá magam a munkára. A deszkák jó része tele van szöggel, egyenként kell elkalapálnom mindet, hogy egymásra tudjam fektetni őket az eresz alatt. Sziszifuszi munka.
Az ágy mellett | Magyar Hang
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.
Az éjszaka behoztak egy idős hajléktalant a „Gondoskodó csoport” munkatársai. Ezt a csoportot a mentőszolgálat szervezte azzal a céllal, hogy a sürgős egészségügyi ellátásra nem szoruló hajléktalanokat az utcáról a szállókra szállítsák. Az október közepén hatálybalépett hajléktalanokat érintő rendelet óta működik ez a csoport, többször hoztak már be hozzánk elég leharcolt állapotban lévő embereket, leginkább az éjszakai órákban.
Ez az idős hajléktalan valószínűleg összekevert valakivel, mert már a kapuban Miklós bácsinak szólított, majd arról érdeklődött, hogy zenélek-e még, mert ő emlékszik még arra, amikor Edda-számokat játszottam neki az étkezőben. Zenélek még, persze, mondtam neki – ami végül is igaz –, de az Edda már nincs a repertoárban. Nem is baj, mondta, hányingert kap az Eddától, csak udvariasságból hallgatta végig annak idején. Akkor ezt megbeszéltük, irány a fertőtlenítő, ahol a nővérek leápolják majd, mert hemzsegnek a ruhatetűk a mocskos kabátján.
Mintha egyszerre mindenhol | Magyar Hang
Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.
Az Eddával – hogy stílszerű legyek – bogarat tett a fülembe, mert az éjszaka hátralevő részében kényszeresen az a dalfoszlány járt a fejemben, hogy „mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott”. Nem tudom, mit adhatott Miskolc, de a szöges deszkák pakolásától úgy megfájdult a derekam, hogy szinte jól esett, amikor a kisebbik fiam fürdés után a hátamon ugrált. Mondom a feleségemnek, hogy mit mondott Józsi, ő értékeli az ilyesmit. Együtt dünnyögjük a hitvesi ágyban, hogy karmaneutron, míg el nem nyom mindkettőnket az álom.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 28. számában jelent meg, 2018. november 23-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 28. számban? Itt megnézheti!
