Újévi koncert

Az újévi koncert Bécsben itt nem csak felütés, de indok mondandónkhoz, a mindent behálózó hétköznapi szóbeszéd természetrajzához. Újév napján másik koncert is elkezdődik. A pletyka zenebonája. Tart egész éven át, hol harsonák hangosságával, hol hegedűk finom vibrátóival. A gyűlölködő, a cinikus, az édes, az igaz vagy a hamis szóbeszéd. Hogy miképp terjed, merre hullámzik szószátyár ajkakról, annak van valami tudattalan logikája, kommunikációs szakemberek előszeretettel elemzik. Néha magam is elcsábulok, korhol is rokonom: „pletykos vagy”, mondja szülőfalujának tájszólásával.

Szokásommá lett minden év első napján a bécsi hangversenyt megnézni, hallgatom az első taktustól az utolsóig (fiatalon gyakran alkoholtól háborgó, másnapos gyomorral). Már első alkalommal megcsodáltam fényes eleganciáját és a Strauss-muzsikát, mely ugyanúgy tánczene volt egykor, mint korunkban a rock and roll (valahogy mégis más…). Rögtön elhatároztam, egyszer, ha törik, ha szakad, ott leszek a hangversenyen én is. Ezt sokaknak, sokszor elmeséltem. Minden ismerős tudja rólam. Egyesek kinevetnek; kérlek, az egész, úgy, ahogy van, giccs. Unalmas. Puccos gazdagok önmutogató felvonulása. Idén még január közepén sem jártunk, amikor kolléganőm bizalmasan érdeklődött, hol szoktam a koncertre jegyet venni, köztudomású, hogy én minden évben ott ülök. Láttak is a tévében… Elmondtam a pőre igazságot. Nem jutottam én el oda sosem. Jegyet kapni lehetetlen. Évente tízezrek pályáznak rá az egész világon. Most is otthon voltam tehát, a képernyő előtt. A doktornő nagyon szomorú lett. Szóval maga még nem is volt… Mélyen csalódott bennem.

Orvosi működésem első éve. Még virágzott a szocializmus, de már elkezdte szirmait hullatni. A kórházban két állást hirdettek. Amikor egyetemi csoporttársnőm, akivel sosem rokonszenveztem, megtudta, övé a másik, máris naponta bejárt, előre jelezte hallatlan szorgalmát. Én csak a megjelölt időpontban, október 1-jén álltam be. Az ünnepélyes doktoravatás két héttel előbb, az Erkel Színházban volt. Eljött az egész család. Unokatestvéremet, Miklóst is meghívtuk Münchenből. Miklós ötvenhatban ment el, szépen meggazdagodott, autószalont nyitott. Ölelt a napfényes nyárutó, jártuk a fővárost, esténként más-más vendéglő, Miklós megengedte, hogy nyitott sport Mercedesét vezessem.

Aztán az első munkanap. Amikor kicsit torkában dobog az ember szíve. Egy idősebb kolléga félrevont. Az új doktornő azt híreszteli, az hagyján, hogy luxusautón furikázom a városban (ez a Trabantok, Zsigulik korában birizgálta némely irigyek öntudatát), de disszidálni akarok, a rokon azért jött, hogy magával vigyen. Ez súlyos vád volt. Nagyon súlyos. Mégsem foglalkoztam vele. Pletykával mit sem lehet kezdeni. A doktornő egy év alatt a kórház hangos mozgalmi aktivistájává nőtte ki magát, nekilátott az ellustult pártépítésnek, felújította a hamvadó ideológiai szemináriumokat, intrikus természete új és új célpontokat talált. Róla is terjedt suttogás: komoly kapcsolatai vannak a kerületi pártbizottságban, sőt feljebb is. Rettegett tőle mindenki. Fellélegeztünk, amikor szülési szabadságra ment. A gyes után nem tért vissza, külszolgálatra utazott követségi posztos férjével. Nyugatra. Na igen.

Első tíz orvosi évem két szakvizsgát hozott, lépdeltem felfelé a ranglétrán. Lassan megtanultam a rosszindulatú szóbeszédre nem odafigyelni. Sajátos, amikor a híresztelés hullámai a célszemélyt is elérik. Mert elérik. Valaki kikotyogja vagy egyenest kötelességének érzi, hogy értesítsen. Jobb, ha tőlem tudod meg, kérlek. Mindkét szakvizsgám után eljutott hozzám, azért kaptam jelest, mert a vizsgáztató apám egyetemi évfolyamtársa volt (nem is ismerték egymást). Onnantól fogva, ha kérdezték, hogy sikerült, magam álltam a szóbeszéd élére. Meg is dicsértek, mondtam, nem csoda, hiszen a professzor a keresztapám. Volt, aki elhitte.

Nem csak rosszindulatú pletyka van, jó és igaz hír is útra kél. Rád mosolyog, simogat és büszkévé tesz. Nevezzük bájos (és felettébb gyors) híresztelésnek azt az esetet, ami akkor kezdődött, amikor oldalamon osztályunk szépséges fiatal asszisztensnőjével a Vígszínházban váratlanul összefutottunk egy kórházi orvos házaspárral. Hónapok óta jegyben jártunk, a kórházban még titkoltuk. Mind a négyen zavarban voltunk. Megmutattuk nappal nem viselt gyűrűnket, ők gratuláltak, én meghívtam őket pezsgőzni.

Másnap reggel a kórházba, mint rendesen, reggel hétkor érkeztem. Az éj nemcsak az alvásé. Fontos körtelefonoké is. A folyosón ott állt öreg kollégám. Addigra már mindenről értesült. Gratulálok, mondta köszönésképp. Irigykedem, öregem…

Elmúlt azóta néhány évtized. Az újévi koncertet évről évre együtt nézzük a feleségemmel. Akárcsak harminc éve, abban a szép emlékű, bohó ifjonti esztendőben, amikor a színházban lelepleződtünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.