Tanulmányút

Hogy a gyógyszergyárak lefizetik a doktorokat? A tenyerükből esznek? Mindet megveszik kilóra, azok meg nyakra-főre írják a gyógyszert, ha kell, ha nem? Ami igaz, ne tagadjuk, amikor itt a boldog váltás hajnalán a külföldi gyógyszergyárak poggyászukban sok jó szerrel nagy hirtelen elárasztották a piacot, és ott voltak minden kórházban, patikában és rendelőben, dívott a haszonorientált ajándékozás, hogyne; kulcstartó, zseblámpa, radír, ceruza… értéktelen apró kütyük, beetetés reklámanyaggal. Külföldre az irigy megjegyzések sokasága ellenére kevesen utaztak, ehhez már kellett szakmai teljesítmény is, valamit valamiért, üzleti módszer ez a javából.

Mára a gyógyszerforgalmazók kezére ütöttek, nono, ilyet nem szabad csinálni, szigorú szabályok vannak érvényben, amelyek egyetlen golyóstoll sikerdíj jellegű ajándékozását is tiltják. Most karácsony előtt, szép ünnepeket kívánni megjelent egy óriás nemzetközi gyógyszercég munkatársa, az évben többször járt nálam, táskájából hatalmas bonbonosdobozt vett elő, a cég nevében minden jót kívánt, én illendően szabadkoztam, ugyan már, nem kellett volna, ő kivett a dobozból egyetlen marcipános csokoládégolyót (ismerjük, a sztaniolon a nagy zeneszerző arcmása), és a markomba adta. Ennyi telik, ennyit lehet… szabadkozott szemlesütve, még egyszer boldog ünnepeket kívánt… és távozott.

Nos, járták itt tehát más idők is. Mint az asszisztensek, ápolónők kéretlen szószólója (régebben valóban, még szakszervezeti bizalmi is), női voltuk örök csodálója, megkérdeztem K. Ilonát, egy kórházi osztályomon sokféle gyógyszert forgalmazó gyár képviselőjét, módjukban állna-e ápolónők szakmai tanulmányútjára egy harmincfős autóbuszt egyetlen napra számunkra bérelni. Elutaznánk Bécsbe, az Allgemeines Krankenhaus néhány osztályát megnézni, afféle privát tanulmányútra.

Az ápolónő nem marketingcélszemély, ezt tudtam, jót tenni vele a gyógyszergyárnak nem áll érdekében, de hiszed, nem hiszed, a következő napon kezemben volt az igenlő válasz. Nemcsak kifizetik a buszt, de az adminisztratív teendőket is vállalják. Harmadnap 10 órára valamennyi ápolót és asszisztenst gyülekezni hívtam. Kíváncsian találgatták, miről lehet szó. Amikor elmondtam, tanulmányi kirándulást hirdetek, és csak számukra, orvos nem jöhet, nem hittek a fülüknek. Ez még sosem esett meg velük. Hogy most ők, csakis ők lettek főszereplők. Akik nélkül ez az egész istenverte egészségügy elképzelhetetlen, és akikről csak ritkán, álságosan lelkesült ünnepnapi szónoklatokban esik szó; áldozatvállalás, hivatástudat és effélék, tirádában sosincs hiány. A főnővért előre beavattam, együtt választottuk ki a kirándulás jeles napját. Még a várható időjárást is tanulmányoztuk.

Az autóbusz a fontos napon reggel hatra előállt, gyors ellenőrzés, megvan-e mindenki, útlevél vagy személyi igazolvány kézközelben legyen, egyesek rettentő nagy elemózsiás pakkal jöttek, éhen ne vesszünk. Napfényes, gyönyörű tavaszi nap volt. Hihetetlen, jó társaságban milyen gyorsan múlik az idő, hamar célhoz értünk. Mert jó társaság volt, igen vidám, a főnővér megsúgta, néhányan addig nemhogy Bécsben, de még külföldön sem jártak.

A nagy bécsi kórház előtt gimnáziumi osztálytársam várt, ő rögtön érettségi után kinn maradt, a kórház informatikai vezetője lett, korábban mindent megbeszéltünk. A kardiológiai osztály híres vezető professzora fogadott, személyesen kalauzol majd minket végig, én tolmácsolok. Először meglátogatjuk a fekvőrészleget, a katéteres műtőket, aztán a szívsebészet, az intenzív osztály… Befejezés a dokumentációs központban.

Köpeny, sapka, papucs, a látogatás két órán át tartott. Csendben, elmélyült figyelemmel jártunk. A professzor ennyi őszintén érdeklődő tekintetet még sosem látott, teszem hozzá: én sem. Tartottam tőle, hátha lesznek, akik idejekorán elunják az egészet. Tévedtem. Már délután volt, amikor újra az autóbuszban ültünk, irány a közeli bevásárlóközpont, valami szuvenírért gyereknek, férjnek. Útközben kései elemózsiás ebéd. Annyiféle finomsággal, különleges hideg koszttal, süteménnyel, házi szörppel még sohasem kínáltak. Elfogadtam, mit tagadjam. Saját szendvicseim csomagomban maradtak.

Már sötét volt, amikor Budapesten, a kórház nagykapuja előtt fáradtan lekászálódtunk. Ha már ott voltam, még felmentem a belosztályra, az ügyeletes doktor tájékoztatott, eseménytelen, csendes nap volt, beteg csak néhány érkezett, és készüljek fel, a kórházban a kirándulásnak máris híre ment. Hogy ez másoknak miért is nem jutott eszébe… és hogy ingyen! Hogy gyógyszergyár… mit vállalhattunk ezért… Semmit sem vállaltunk. Nem volt feltétel. Majd mesélek, mondtam, azaz: nem én, hanem a lányok (így hívtam én az édes ápolónőimet), biztosan lesz mondandójuk. És nem feltétlenül szakmai tapasztalataikra gondoltam. Egyáltalán nem.

Nem telt el egy hét sem, amikor hírét vettem, a kórház akkori, igencsak marketingszemléletű igazgatójának nem tetszett ez az egész. Azt hitte, a gyógyszergyár ezt még bevasalja rajtunk. Morgolódott, zsörtölődött, hogy miért kellett. Minthogy engem nem kérdezett, sohasem magyaráztam el neki. Úgysem értette volna.

Szenczi Tóth Károly további írásait itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!