Dodó

Mostanában mintha kevesebbet hallanánk Fekete István nevét. A boltokban persze ott vannak a könyvei, a Tüskevár kötelező olvasmányként az iskolákban is előkerül, egyébként viszont az írót a mindennapokban ritkábban emlegetik. (Na de – tehetnénk hozzá morózusan – melyik írót emlegetik manapság sűrűn?) Annak idején, a szocializmusban politikai okok miatt hallgatták el egyes műveit (például a Zselléreket, amely kendőzetlenül ábrázolja az 1919-es eseményeket), 1970-ben bekövetkezett halálakor pedig a sajtó „állattörténetek és ifjúsági regények népszerű szerzőjeként” emlegette az 1952-ben föloszlatott Kisfaludy Társaság egykori tagját, aki amúgy Kittenberger Kálmánnal, Széchenyi Zsigmonddal és Csathó Kálmánnal járt vadászni.

Újabban meg talán kikopni látszik az érdeklődés homlokteréből, noha más klasszikusokkal ellentétben sem a nyelvezete, sem a történetszövése nem ódivatú, szövegei elevenek és élnek. Azaz élhetnének, ha nem kellene sárkányokkal, tündérekkel, mágusokkal, varázserejű vitézekkel és más fantasyhősökkel versenybe szállniuk.

Bevallom, nekem is most egy fénykép miatt jutott eszembe Fekete István. Azon generációhoz tartozom, amelyik a korabeli megfogalmazás nyomán ténylegesen állattörténetek és ifjúsági regények írójaként ismerhette meg a nevét, elvégre az egyéb művei akkortájt nem voltak elérhetők. Viszont volt néhány év az életemben, amikor – közhelyesen mondva – faltam ezeket az állattörténeteket. (Na meg A koppányi aga testamentumát, talán az egyetlent a nem állatos művei közül, amelyet nem tettek indexre a szocializmusban, film is készülhetett belőle.) Feltételezem, hogy más is így volt ezzel.

Űrhajósok | Magyar Hang

Én például kiskamaszfejjel némileg kárpótolva érezhettem magam oly módon, hogy ha már a szavannák távol vannak tőlünk, és feltehetőleg esély sincs arra, hogy bármikor is lássam őket – a rendszerváltásnak még csak előszelét sem lehetett érezni –, legalább tudhattam, hogy a mi erdeinkben is megeshetnek olyan kalandos történetek, amelyek bizonyos részleteikben valóban messze voltak a Kittenberger Kálmán útleírásaiban olvasottaktól, ám cserébe a mi történeteink. Hovatovább nem sárgák, nem savanyúak – a mieink. Például azért jártam az iskolai természetjáró szakkörbe, és töltöttem havi legalább egy szombatot hegymászással és erdőkerüléssel, mert abban bíztam, hogy a saját szememmel megpillanthatom Vukot, a rókát, Lutrát, a vidrát vagy éppen Hút, a baglyot. (Ami olykor sikerült is, ám a legnagyobb élményt egy foltos szalamandra jelentette a Mátrában.)

Na de térjünk vissza a fotóra, amely nemrég akadt a kezembe. Valamikor a nyolcvanas évek közepén készült, fekete-fehér filmre, már nem emlékszem, kinek a kezében volt a fényképezőgép, nyilván a családból valakinek. A képen szereplő kutyát Dodónak hívták, és abból a városból származott, ahol én is a gyerekkoromat töltöttem. Azt szokás mondani, hogy kétféle ember van, a kutyás és a macskás, hát én igazából egyik sem voltam, mivel a macskákat nem nagyon kedveltem, a kutyáktól pedig féltem. Ennek ellenére miután elolvastam Fekete István Bogáncs című regényét – nem egyszer, többször –, akartam magamnak egy kutyát. Nem számított az sem, hogy egy lakótelepi panelházban az ebtartás bizonyos nehézségekbe ütközhet, noha természetesen nem megvalósíthatatlan. Kapóra jött, hogy az egyik osztálytársamnál, akik kertvárosi részben laktak, kiskutyák születtek, nekem pedig sikerült rábeszélnem a szüleimet, hogy nézzük meg őket.

Apokalipszis mindig | Magyar Hang

És ha már ott voltunk, el is hoztunk egyet. Történetesen ezt a loncsos kis ebet, amely pontosan úgy festett, amilyennek Bogáncsot elképzeltem. Nem tudom, hogy esett ez a dolog, mindenesetre az alomból az összes többi jól fésült kutyusnak tűnt hozzá képest, ez viszont nem csupán fizimiskájával lógott ki a testvérkéi közül, hanem azzal is, hogy míg amazok látható megszeppentséggel fogadták jöttünket, emez korához képest harsány ugatással és rohangászással üdvözölt. Csoda, hogy szándékaik ellenére a szüleim is belészerettek?

A kutya alig pár napot töltött ötödik emeleti lakásunkban. Már akkor kitűnt, amit persze tudtunk, hogy az ő elevenségéhez szűk a panelkörnyezet. Elköltöztettük falura, a nagyszüleimhez, mondván, attól még a mi kutyánk marad. Persze nem így lett, hanem a nagyapámé, ő keresztelte el Dodónak. Helyesebben átkeresztelte, én ugyanis eredetileg a Fickó nevet adtam neki (a Simabőrű egyik kutyája nyomán), ám nagyapám a kezdetektől fogva Dodónak szólította.

Orgona | Magyar Hang

Egyébiránt tényleg hasonlított Bogáncshoz: ugyanolyan vehemenciával és intelligenciával állt az élet dolgaihoz, mint Fekete István saját kutyájáról mintázott hőse. Nem mellesleg a tyúkot is minden előzetes okítás nélkül négyszögbe vágta az udvaron. Nagyapám éjszakára néha kiengedte, hadd kóricáljon kedvére a faluban, hajnalban Dodó mindig visszakéredzkedett. Egy ilyen alkalommal azonban végül nem tért vissza. Anyám azt mondta, hogy a szabadságot választotta. Nem mintha rabnak kellett volna éreznie magát. De hát emberben is van, akit nem lehet korlátok közé szorítani.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című sorozatának többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!