A vizsga

Kedves hölgyem, hiába kérdi harmadszor is, elejtettem-e a szemüveget, bár ez valóban előfordul, hirtelen mozdulat, véletlenül lesodorja az ember, vagy lerántja az asztalterítővel, de nem és nem, isten bizony, nem esett le, sem az asztalról, sem az emeletről, és arra a kérdésre, nem volt-e a szemüveg gyermek kezében, annyit mondhatok, az unokák nem tipegő szeleburdiak, nagyok már.

A szemüvegkeret, amelyet irtó drágán vásároltam, nemcsak tetszetős, valami nagy márka is (sosem tudom megjegyezni), ha olvasáshoz előveszi az ember, éles szemű divatozók dicsérőleg észreveszik. Nemcsak ingem, cipőm, zakóm van rendben, a szemüveg is, messziről látni a márkát, rá is van írva aranybetűkkel, egyedi, nagyon formatervezett, az már igaz. Megelégedtem volna én valami egyszerűvel is, ajánlottam a régi keretet, nincs annak semmi baja, vágják abba az új, erősebb üveget, de a hétre rendelt kedvezmény csábító volt, nem tudtam ellenállni. Meg erre van garancia is.

Amúgy igenis legyen az ember jól öltözött, adjon magára, a szemüvegnek divatja van, hol a nagy bagolyszemesek, hol az apró lapos üvegesek, hol a vastag, máskor a vékony keretek járják. Van a mozdulatnak valami intellektuális üzenete, ahogy az ember olvasáshoz előveszi, zsebből, tokból, hölgyek retikülből. Olvasószemüveg. Ez a neve (furcsa a nyelvben: a fizetőparkoló nem fizet, a szemüveg nem olvas). Az életkorról is árulkodik; üvegre apró betűhöz érett korban van szükség, amikor az ember már kvázi megállapodott. Addig a szemlencse rugalmasan mozog, negyven fölött ellustul, mondjuk ki, elkezd szépen öregedni.

Csinos optikus hölggyel ülünk egymással szemben egy vevőbarát asztal két oldalán, hamvas fiatal, akár a lányom lehetne, ő az üzletvezető, garanciális ügyekben egyedül illetékes. A szolgáltató cég ugyanazt a nevet használja, mint évtizedekkel korábban, a név, rendszerváltva át lett mentve, körben a falakon ezer fényes szemüvegkeret kelleti magát, spotfényekkel gazdagon világítva, külön polcon mindenféle kellék, tisztítófolyadék és pucolókendő, a bazárpiacival egy az egyben azonos tokok, de ezek márkásak, ezért sokba kerülnek (nyilván másképp pihen bennük a szemüveg).

A hölggyel negyven-ötven centi az arc az archoz távolság, egyenest egymás szemébe nézünk. A hölgy újra és újra megkérdezi, nem ejtettem-e le a szemüveget. Nemleges válaszomra ötletekkel áll elő, ha elfeledkeztem volna, vagy hazudnék. Az értetlent játssza, hogyan is történhetett, hogy ezen a kiváló kereten valami kilazult vagy elszakadt, ő még ilyet nem hallott. Türelmesen ismétlem, egyik reggel, alig hogy feltettem, valami csiklandozott a szemem alatt, vékony, átlátszó szál, ha egy világmárkához nem lenne méltatlan, egyszerű horgászdamilt mondanék, ez rögzíti mindkét üveget, lám nem elég erősen, baloldalt elszakadt, vagy csak elengedte a ragasztást, esetleg anyaghibás volt, tudom is én.

A hölgy az optikai vállalat példásan hű munkatársa, küzd rendületlenül, miképp is lehetne a garanciális kötelezettséget elkerülni. Ennek egyetlen módja bizonyítani, hogy a szemüvegkerettel csúnyán bánt a vevő. Ha el nem ejtette, akkor földhöz vágta, rátiport, megrágta, savval öntötte le, lobogó forró vízbe mártotta, télen átsiklott rajta szánkóval. A vevőbuktató érvrendszert alighanem csapatépítő tréningeken tanítják, ahol színiiskolai helyzetgyakorlatokkal kell eljátszani, mi a teendő, ha valaki garanciális időn belül bejön azzal a mesével, hogy ő semmi rosszat nem tett a szemüveggel.

A hitetlenkedés és a vallatás után következik a tettek mezeje. Tessék talán akkor a szemüveget feltenni! – mondja a hölgy. Érzem, fontos a pillanat. Én, mint máskor, mindkét kezemet használva megteszem, a hölgy közel hajol, aztán hátradől, így is szemügyre vesz, mintha érdekelné, a szemüveg szépen nyugszik-e orron, fülön. Most pedig tessék levenni! Ismét mindkét kezem veszem igénybe, a szemüveget két száránál fogva emelem le. Így helyezem le az asztalra is. Óvatosan, mint mindig.

Rendben van – mondja a hölgy beletörődve, tessék itt hagyni, kicseréljük a keretet. Most már én hitetlenkedem. Mivel győztem meg? Mitől változott hirtelen gyanakvóból hívővé? Ön a fel- és levételkor nagyon helyesen két kezét használta, állapítja meg, és nem fél kézzel, hányaveti oldalvást kapta le a fejéről. Az tudniillik nem rendeltetésszerű használat, árt a keretnek. Rádöbbenek, ez vizsga volt. És én jól vizsgáztam! Nemcsak szemüveghasználatból, becsületből is. A rendőr sem csak arra kíváncsi, ittam-e alkoholt, hanem arra is, bevallom-e. Miként sosem iszom vezetés közben, úgy veszem le két kézzel a szemüveget az orromról.

Bevallanám én az ellenkezőjét is. Nem tudok hazudni. Ez nálam így van. Ilyen vagyok. Nemcsak precíz, egyenes jellem is. Rendeltetésszerű.

Szenczi Tóth Károly további tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!