Eredeti angol

A rendszerváltás idején angol anyanyelvű tanárok érkeztek a gimnáziumunkba. Részben az akkor indult kétnyelvű osztályokban tanítottak egy-egy tárgyat, részben pedig bekapcsolódtak az angol nyelv oktatásába. Én például úgy találkoztam az egyikkel, hogy a tanárom szólt, amennyiben tényleg középfokú nyelvvizsgára készülök, üljek le az ösztöndíjas vendéggel társalogni. Elvégre eddig nem nagyon volt módom élőben hallgatni eredeti angol beszédet, és ki tudja, mikor lesz rá következő alkalom. (Csak utólag tudtuk meg, hogy rendszerváltás zajlik, akkor még képlékenynek tűnt minden.)

Meg se fordult a fejemben egy tanárral ellenkezni, úgyhogy nekiláttunk a társalgásnak. Az angol magas, szőke srác volt, nyegle modorral. Pár évvel lehetett idősebb nálam, bizonyára kalandvágyból célozta meg a vadkeletet. Halkan, kissé motyogva beszélt, de nem csak ezért volt nehéz érteni, amit mond. Tényleg másként szólt, mint a nyelvórai hangszalagokon. Szokás szerint a hónom alatt volt egy Beatles-lemez (jugoszláv kiadás), lelkesen megmutattam neki. Megnézte, és jó volt hallani, hogy végre valaki bítlzt mond bitlisz helyett. Viszont közölte, hogy nem szereti ezt az együttest, a U2 sokkal jobb. Azt meg én nem tudtam, hogy micsoda, ám szerencsére hamar kiderült, hogy a futball közös nevező, úgyhogy mégiscsak tudtunk beszélgetni, és nagyjából sikerült is az elharapott szavakat kis fantáziával kiegészítve megértenem, hogy miről van szó. Mi több, kitaláltam, hogy szombaton menjünk el meccsre.

Amikor a tanárom megkérdezte, mi volt, lelkesen fogadta az ötletemet – mire felvilágosítottam, hogy nem ide, a helyi pályára gondoltam, a másodosztályba, hanem Pestre, mert én oda járok meccsre. A tanár elkomorult, és azt tudakolta, hogy el tudom-e kalauzolni az angol vendéget a fővárosban. Azt feleltem, hogy a Honvéd-pályára becsukott szemmel is eltalálok.

Az meg nem érdekelt, hogy a tanár elkezdte mondani, hogy de ha már Budapest, akkor miért csak egy futballmeccs. Holott, belátom, végül is igaza volt. Az angol a reptérről egyből a mi városunkba jött, és nem látta még Budapestet. Sem ő, sem a társa, aki nem angol volt, hanem amerikai, és valamivel idősebb nála. Őt nem érdekelte különösebben a futball – ahogy amerikaiasan hívta: soccer –, de mert az álmos kisvárosban hétvégenként úgyse nagyon bírt mit csinálni, és hogy addig se érezze az Egyesült Államokban maradt családja hiányát, az angol kolléga invitálására velünk tartott. Bár eleinte kissé idegenkedve fogadtam, végül örültem, hogy az amerikai is eljött, mivel a szótlan angolnál kellemesebb társalgónak bizonyult, ráadásul igyekezett úgy ejteni a szavakat, hogy azok minél tisztábban szóljanak, és minél többet értsek belőlük.

Nagy érdeklődéssel forgatta például azt a kis kartonlapocskát, amely vonatjegyként funkcionált, különösen a többször áthúzott ármegjelölések keltették fel a figyelmét, és megkérdezte, hogy melyik ár mikor volt érvényes. Az se szomorította el, amikor a félreértések elkerülése végett jeleztem nekik, hogy Budapestnek egy külső kerületébe megyünk, és azokat a részeit, amelyekről képeslapok és pompás fotók szoktak készülni, most nem fogjuk megnézni. „Sebaj – mondta az amerikai –, a valóság a külvárosokban van.”

Kőbánya-Kispesten szálltunk le, azon a vasútállomáson, amelynek eredeti és mostanra legendává szépült formája már csak régi játékfilmek és videoklipek kockáin látható. Metróval és villamossal mentünk a Bozsik-stadionig, amely legalábbis a jelenlegi állás szerint pillanatnyilag megint csak nem létezik. Embereim némi megszeppentséggel nézték a szombati piacról hazafelé igyekvő, cekkeres nőket, és a déli órákban a megállókban sörözgető férfiakat. A villanyoszlopok a közelgő választásokra tekintettel az új pártok egymásnak beszólogató plakátjaival voltak teleragasztva (a döglöttnek tartott oroszlánba már senki nem látta értelmét belerúgni). Itt-ott feltűnt egy-egy házfalra kitűzött nemzeti lobogó is, a vörös zászló végérvényesen eltűnt mellőlük. Hűvös szél fújt, méla felhők takarták az eget, csöpögött olykor az eső.

A meccset kora délután kezdték, talán hogy a folyamatosan növekvő energiaárak mellett ne kelljen a stadionvilágítást felkapcsolni. A Honvéd a Haladással játszott, és ha nehézkesen is – két olyan tizenegyessel, amelyekről később sokat beszéltek –, de nyert. Amikor a végén megkérdeztem a mérkőzést némán szemlélő szőke angolt, hogy tetszett neki, udvariasan azt felelte, hogy a szakállas kapust felismerte az előző világbajnokságról. Tudattam vele, hogy a következő vb-n sajnos nem leszünk kint. Az amerikai közben azzal keltett feltűnést, hogy miután elunta a soccert, leült a tribün betonjára, és a metróállomás pavilonjában beszerzett angol nyelvű újságot széthajtogatva olvasni kezdett. Előtte azért megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy a haladás azt jelenti: progress. Bólogattam, hogy igen.

Arra emlékszem még, hogy az amerikai hazafelé vett egy papírdobozos, literes gyümölcslevet, ami a metrón elkezdett szanaszét folyni. Azt pedig az akkor még létező vasárnapi napilapokból tudtuk meg, hogy míg a meccset néztük, aláírták a szovjet csapatok kivonásáról szóló megállapodást.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!