Csipketerítős, nagy asztal a nappali szoba közepén, ha máskor nem is, de hétvégeken széket is hozni kellett, annyian ültük körbe, a család; nagyi kezében horgolótű; esetleg kártya került, egy snapszert gyerekek? Lenyomunk? Sütöttem pitét – mondta a ház asszonya, és már hozta is. Mindent előteremtett amúgy is. A környéki kis boltokból. Nem létezett még a szomszédos óriás pláza, odabenn kilométereket gyalogolsz, ha kedved tartja, kenyeret, kolbászt és mosógépet egyszerre vehetsz, de van lepedő, angin és telefon is. Ami nincs: a nagy asztal. Mint családi intézmény. A múlté egészen. Senki sem pótolja, a nagyi is szegény, elment már. A horgolt terítőit tudja valaki, hol veszik meg? Kidobni mégsem akarjuk.
Egykori osztálytársammal a villamosmegállóban futottunk össze, ő felszállt, én le, lihegve köszöntünk, össze kéne jönni… Csörögj rám, legalább telefonon dumcsizunk – mondta, ha nem veszem fel akkor… és nem vette fel, valóban. Mert siet, elfoglaltsága van, hetekre be van táblázva. Egyikünk sem különb, halaszthatatlan teendők szenvedélybetegei vagyunk. Istenem, ha egyszer én is… nézel sóvárogva a nagy kávéház felé, ahol komótosan reggeliznek svájciak, németek, amerikaiak; hja, kérem, ne hasonlítgassunk, különben is, ezek pihennek.
A politikai szónoklatok álságos hadováival megcélzott tömeg (hol így hívják, hol úgy; lakosság, adófizető, régebben a „dolgozó nép”) végeláthatatlan sietésben van.
Kezdje a végén! – mondja a főnök a kis embernek, aki most folyamodni jött, órákon át készült, otthon tükör előtt gyakorolt, de rácsukják a mondat ajtaját. Írja le, adja a titkárnőmnek. Újságíró táncórára jár, meg kell tanulni a nagy ember mellett futva sasszézni; csak egy szóra, kérem… hárítási klisé: forduljon a sajtóosztályhoz. A telefonos ügyfélszolgálat nyolc menüpontban kínálja az automata szöveget, ha élő beszédre vágysz, csak a legvégén tudod meg: a nullás gombot tessék. A családtagok cédulákon leveleznek, létté válik a régi kabarétréfa, beszélni nincs idő. Beszélgetni egyáltalán nincs. Az csak a kiválasztott ugyanazoknak adatik meg, a fontos fazonoknak, ezeket körforgásban hívják televíziós stúdiókba, asztal köré, fotelba, ők aztán órákig. Célirányosan csevegnek, mindenhez értenek kultúrától pénzügyekig, még mondja valaki, hogy a polihisztorok kora lejárt!
Na, ilyen sem fordult elő! – kiáltott fel tegnap a sarki élelembolt pénztárosnője, Gizike vagy Gitta, nem is tudom, noha jól ismerem, vagy ezerszer fizettem nála. Szemmagasságban képernyő, ujjal bökdösi, a pénztárgépet onlájn és ríltájm a mindenható hivatalnál is látják, helyesen van-e áfázva a tejfel, túró. Előpattanó pénzesfiók, billentyűs terminálból kettő is, kis doboz vonalréssel bankkártyának, az üzlethálózatnak is van pontgyűjtője, a feltételeket teljesítve istenuccse jól lehet járni, kedvezményesen vásárolhatsz márkás palacsintasütőt, vasfazekat, teflonos tortaformát. Éppen sorra kerülnék, mögöttem öten-hatan, nincs csúcsidő, amikor hirtelen leáll a rendszer (mármint a pénztárgépé). Gizike vagy Gitta ujjal ütögeti, hátha beindul, csatlakozókat igazít helyre, a gép alá les, talán a zsinórral történt valami, de semmi; aztán átszól a másik kasszába: nálad is, Lajoska? Igen, Lajoskánál is. Hirtelen a képtelenség van, leáll az élet, ez a földi, zuhannánk a napba, addig is, míg megérkezünk, őrült ötletem támad: beszélgessünk. Mondom ezt Gizikének vagy Gittának és a sorban következőnek is. Idős hölgy, pénztárcáját szorítja, hátrább a többiek is beleegyeznek, beszélgessünk. Meglepő, de senki sem zsörtölődik, senki sem siet, egyszerre rogyik mindünkre a tétlenség kínja, és talán mégis az öröm, valóra válik az álom; szólni egymáshoz. Itt állunk a pénztárnál, bár rohannánk tovább, előre-előre, aznapi dolgainkat kipipálva, majd még a tisztítóba, postára is, aztán a gyerekért, unokáért… És akkor tessék: minden leáll. Beszélgetni kezdünk. Szavak ölelkeznek, kapaszkodnak egymásba; hogy melyik polcról valók a rovarirtók, mert sok a mezei poloska, ma olcsóbb az alma, és érdemes-e a fóliázott készételt venni. Nekem kétszerre elég – mondja a hölgy mögöttem, nem tudna ő sem jobbat főzni, igazán finom. Áll a másik sor is, irigy tekintetek, mi bezzeg feltaláljuk magunkat. Két melák, kezükben dobozos sör; csókolom, kibontjuk, de tetszik látni, ugye… Elnézést, mondja Gizike vagy Gitta, nem tudom, mi történhetett. Ez még nem fordult elő. A fiatal üzletvezető asszony jön, szőke, szemüveges, mindent kézben tart. Kivéve a pénztárgépet. ơ is tehetetlen, várni kell, végtére marokba, mint a hajdan volt beszélgetős időkben, nem lehet fizetni. Rettentően tilos. Mosoly az arcokon. A helyzeten és magunkon derülünk, erre aztán nem számítottunk. Egyre több a szó, hosszabbodnak a mondatok, a sorban ötödik idős férfi két unokáját mutatja, a pénztárca egyik rekeszében a fotók, juj, de édesek, tiszta nagyapja mindkettő. Belemelegednénk, amikor Gizike vagy Gitta szétrombolja az idillt. Diadallal kiált: na, tessék, beindult! Hajrá. Elindul a sor. Fizetünk, kapkodva pakolunk. Rohanunk tovább. Némán, szótlanul.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!
