HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nem is fáj

Szerző: | 2020. január 04., 09:11 | Featured, Pár perc próza

Fagylaltozó gyerekek a fővárosi Szentháromság utcában 1958-ban (Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán)

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Á, nekem nem is fáj! – vigyorgott bele a pofánkba Zsolti, de láttam, a szája széle megremeg, hazudik. Hú, de jól hazudik! Azt a rohadt! Irigyeltem, mert én következtem a kővel, és nem tudtam, mire számítsak. Féltem, remegtem, viszont mutatni nem lehetett. Hogy kiröhögne Laci! Mind kiröhögnének, még Csabi is, a legjobb haverom, mert annyira azért nem lehet jó haverom, hogy ilyen bénaságot elnézzen nekem. Annyira nem lehetek jó barát, hogy gyáva legyek, vagy puha. Gyáva puhány.

Rácsaptam a kővel. Az utolsó pillanatig bennem volt, hogy elkapom az ujjam. De azt se mertem. Otthagyni se mertem, de azt muszáj volt. Legjobb lett volna olyan gyorsan elkapni és olyan gyorsan visszarakni, mint valami bűvész, hogy senki ne vegye észre. Mindenki azt higgye, ott maradt. Csak én tudjam, hogy nem. És hősként ünnepeljenek. És kibírjak mindent úgy, hogy nem bírok ki semmit. De nem lehetett megúszni. Nem ám. Mi lenne, ha elszaladnék? Ha összes sejtjeim hirtelen elenyésznének, és a világ egy másik pontján állnának csak össze újra? Mint egy méhraj. Vagy madárfelhő. Úgy senki se nevezhetne gyávának. Annyi lenne, hogy csoda történt. Ki tudja, hova tűntem. Ki-tudja-hova-tűnni nem bátorság. De nem is gyávaság. Szuper módszer lenne.

Halálvitamin | Magyar Hang

Próbáltam nem nagyot ütni. De úgy ütni nem nagyot, hogy azért nagynak látsszon. Nem durván nagynak, nem akartam hősködni, bár tetszett volna. Ha akkorát csapok rá, hogy fröcsög a vér, recseg a csont, de még csak el se sápadok, még valami szánakozó megjegyzést is elejtek, ugyan már, mi ebben a nagy szám. Ilyen babérokra nem törtem. Szerettem volna egy se nem nagy, se nem kicsi, épp közepesen fájdalmas ütéssel lezárni a kört.

Fájt. Nekem legalábbis. Mintha egy petárda cikázott volna végig az alkaromon, fel, a vállamig. Utána az ujjbegyem kezdett el püffedni, focilabdává növekedni. Csak pirosodott. És a körmöm alatt kezdett hízni egy vércsepp. A szemem majd’ kiugrott a helyéről, de a fogam összeszorítottam. Elismerő csend támadt. Nem nagyon elismerő, de tiszteletteljes. Nekem pont elég. Szerettem volna szopogatni az ujjam, de gyerekes lett volna. Cumi, cumi, azt kiabálják olyankor! Még négy ujj volt hátra. És Laci nem engedett. Neki arcizma se rezzent. Kaján mosollyal várta végig. Véres sebeket ütött az ujjain. És nem úgy festett, mint aki szopogatni akarja az ujját.

Végén mégiscsak a pataknál kötöttünk ki. Vihogva áztattuk a kezünket, jólesett. Nem tűnt férfiatlannak. Csabi másnap belilult szemmel jött, az apa kiszedte belőle, milyen hülyeséget csináltunk megint, és móresre tanította. Kicsit örültem neki, mert úgy éreztem, elárult… volna… ha kellett volna. Ja, én is elárultam volna őt. De az más. Mert én vagyok én.

Csabit akkor is elverték, amikor késsel ujjak közt kopogtatós, fegyences játékot játszottuk, és belevágta a pengét a kezébe. Meg amikor a szikláról ugráltunk, és agyrázkódást szenvedett. Apuka mindig rátett egy lapáttal, hogy a fia megtanulja. Nem tanulta meg.

És most ott ültünk Dédike szobájában, míg nagyanyám kukoricát darált a tyúkjainak. Mindig pontban ebéd után. Mindig félórán át. Mindig hallani lehetett, ha abbahagyja. Akkor aztán iszkiri. Nem tudom, hogy mit jelent, hülye szó. De azért mind tudjuk, mit jelent.

Lackfi János: Egymás torkának megyünk | Magyar Hang

Kitakartuk dédi meztelen lábfejét. Az ágy lábától, ahol kuporogtunk, csak a hortyogó arca látszott a nagypárnára feltámasztva, abból is leginkább a fogatlan, leffegő száj. Én szúrtam a sárgás talpába először. A gombostű egyre mélyebbre ment. Kihúztam, vér is jött a nyomában. Megborzongtunk, egymásra néztünk. Dédi aludt. Zsolti felbátorodott, szúrt. Dédi aludt. Csabi szúrt, Laci szúrt. Halkan vihogva szurkáltuk összevissza.

Nagyanyám darált. Dédi horkolt. Laci hirtelen ötlettel előkapta a bicskáját, és belemártotta a talpba. Dédi hatalmasat horkantott. Megdermedtünk. De aztán aludt tovább. Nagyanyám pajtájában a daráló elhallgatott. Laci megtörölte, és összecsukta a bicskáját, dédi talpán egy kövér vércsepp gördült végig, majd szétterült a lepedőn.

– Ugye, hogy nem érez semmit?! – mondtam. – Le van bénulva. Nyomás, jön a nagyanyám!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg, 2019. október 4-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!

Címkék: gyávaság, gyerek, tárca


HIRDETÉS
Kis Magyarország Dubajban

Kis Magyarország Dubajban

Sorra módosítja a koronavírus-járvány miatt a jövő évre halasztott dubaji világkiállítás magyar pavilonjára vonatkozó szerződéseit a megvalósításért felelős Expo 2020 Nonprofit Kft.

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest