Hatalom

Már akkor megsértődött, amikor nem rá osztották Télapó szerepét, mert tudta jól, hogy Télapó igazi neve Mikulás, s mivel őt Miklósnak hívták, úgy gondolta, neki járna ez a szerep. Ezzel szemben ő kapta a legellenszenvesebb figurát, Bikmakk Bandit, a Télapó kisinasát, akinek alig volt szövege. Az egyik tömzsi testalkatú, mély hangú osztálytársa játszotta Télapót, akire ezután jó darabig ellenszenvvel tekintett.

Meg egyáltalán, erre az egész projektre. Mert miről is szólt ez a bugyuta jelenet? Télapó és segítői készülnek évi szokásos turnéjukra: ajándékokat gyűjtenek, szortíroznak, csomagokat készítenek, majd célba juttatják azokat. Igen ám, de homokszem kerül a gépezetbe, valaki elrabolja az összes ajándékot, s ha Télapóék nem találják meg időben, szégyenszemre nem tudják megajándékozni az ajándékokat hisztérikus mohósággal váró kispajtásokat. Megindul a nyomozás, amelynek végén – még éppen időben – kiderül, hogy a csomagokat Bikmakk Bandi lopta el, lelepleződik hát a sunyi belső ellenség, a kispajtásoknak igazságot, vagyis Mikulás-csomagot szolgáltat a jóságos és mindenható Télapó.

Na, így ahogy volt, ezt az egészet gyűlölte. Nem elég, hogy nem ő kapta a főszerepet, nem elég, hogy alig volt pár mondata, a történet csúcspontján még meg is alázták és nyilvánosan megszégyenítették. A legszívesebben visszalépett volna a szerepléstől, de nem tehette, a tanár úr, aki a színjátszókört vezette, indulatos ember volt, nem tétovázott volna semmilyen eszközt bevetni egy dezertőr ellen. Meg aztán mégiscsak volt valami, amiért neki is megérte végigcsinálnia. Nagyvállalatok Mikulás-ünnepségein léptek fel. A borkombinát, a malomipar, a hőerőmű dolgozóinak gyerekei előtt, igazi színháztermekben játszottak, igazi színpadokon, a nézőtéren pedig több száz felnőtt és gyerek szorongott, ráadásul a tanár úr tényleg kitalált valami igazán zseniális dolgot.

Már otthon az anyja ráadta a fekete cipőt, fekete zoknit, fekete garbót, és bekészítette a fekete harisnyanadrágból átalakított ördögmaszkot, na és természetesen a Bikmakk Bandi-jelmezt is. Az összehúzott függöny mögött kukucskálva várta jelenését. Szerette kajánul kémlelni a mit sem sejtő közönséget. Addigra már rég beleizzadt a fekete garbóba és a harisnyamaszkba, az ekcémája miatt viszketett a csuklója, tudta, hogy éjszaka majd megint véresre marja.

Végre széthúzták a függönyt. Egyetlen lámpa világította meg az üres színpadot. Az izgatott fecserészés, sugdolózás lassan elhalkult, majd teljesen meg is szűnt. Erre a pillanatra vártak. Az egyetlen pontra fókuszáló totális figyelem pillanatára. A tanár úr megérintette a vállát, és ő elindult. Rémítő fekete jelmezében a színpad közepére viharzott, ott stabilan megállt, hirtelen előrehajolt, s rémpofáját lassan körbefordítva, a tőle telhető legvérfagyasztóbb hangon beleüvöltött a kispajtik és szüleik arcába: VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A hatás mindig lenyűgözte. A félelemtől pánik tört ki a nézőtéren. A gyerekek sírtak, visítottak, rúgva-karmolva menekültek volna, volt, aki ijedtében bepisilt. De még a felnőttek közül is sokan megrettentek. Ő meg csak állt ott hosszú másodpercekig, és élvezte az általa kiváltott általános zűrzavart. Aztán a tanár úr intésére lazán odalépkedett az ajándékok halmaihoz, komótosan fekete zsákjába pakolta őket, majd fütyörészve kislattyogott a színpadról.

Ami ezután jött, nemhogy nem érdekelte, egyenesen dühítette. Megjelent Télapó a segítőivel, nyomozni kezdtek, de sosem kapták volna el, ha nem olyan óvatlan, hogy egyszer tetten érik. Éppen a szajré utolsó darabjait gyömöszölte a zsákjába, amikor kigyulladtak a fények, bevonult sleppjével a színpadra Télapó, odalépett hozzá, letépte fejéről a fekete harisnyát, és a dilettánsokra jellemző éneklő hangsúllyal megkérdezte: Hát tevagy azén kisi nasom? Mire legszívesebben azt válaszolta volna, hogy az ő neve nem Kisi Nas, hanem Bikmakk Bandi, de nem tehette, mert lehajtott fejjel, szó nélkül tűrnie kellett a nézőtérről felhangzó megkönnyebbült, hálás nevetést és tapsot, sőt a sértéseket is. Aztán Télapó megalázó kioktatását, és a kioktatásnál is megalázóbb megbocsátást.

A végén mindenki megkapta a szánalmas kis csomagját, Télapó és bandája besöpörte a tapsot és az ovációt, mindenki olyan felszabadult és boldog volt, hogy mégiscsak ilyen jól alakultak a dolgok, egyedül ő állt gyűlölete hideg magányában a színpadon, s miközben viszkető, ekcémás csuklójába mélyesztette körmeit, arra gondolt, milyen törékeny és hamis ez a cukormázas boldogság. Nem bánta már, hogy nem ő lett a bugyuta Télapó. Nem bánta a megaláztatást és a sértéseket. Tudta, hogy ő többet kapott egy nevetséges Mikulás-csomagnál. A hatalom mámora áradt végig csüggedt tagjain. A hatalomé, ami akkor fészkelte be magát elméjébe, amikor élvezettel figyelte, mennyire félnek tőle a nézőtéren. Akarta ezt az érzést, még sokszor akarta. És már tudta, hogyan érheti el bármikor.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!