A dolgok és a háború (regényrészlet)

Nyár volt, augusztus, vérzett a lomb a kertek végében, rozsdált a gesztenye, messze költöztek a madarak. Valóban, jobb nyáron háborúzni, viszont mégis csak hamar beköszönt a tél, éjszaka megnő a dér, kavarog a hó, amikor kis furcsa zúzmarás reggel után egyszerre az orr alá fagy a takony. Gondol valaki a meleg alsóra, kérem?

Akkor már sokat hallottak az olasz front félelmetes és kíméletlen természetéről és dolgairól, Lackó gondolatai között így is maradt meg, így értelmezte a szóbeszédeket, így is mondta, hogy dolgai, egy front dolgai, egy háború dolgai, és igencsak nehezére esett volna megmagyarázni, mik is azok a dolgok, semmi esetre sem értelmesek és fölfoghatók, bár nyilvánvalóan közük van ahhoz, hogy nemcsak elvész és pusztul az ember, hanem hogy meg is menekülhet az ember szaros kis élete. Meg hogy bizonyos pillanatokban kétségtelenül úgy érzi, ezek a dolgok, az összes égen és földön található dolog, porszemtől a csillagig, el akarja őt veszíteni. Mint egy hatalmas összeesküvés.

Csakhogy ő ebbe nem egyezik bele. Nem. Ebből az alapvetésből indult ki. Gondolkodott, Ernának megírja-e a döntését, mert lehetett rövid, de lelkes képeslapokat írni, bár alaposan átnézték őket, katona, legyen optimistább, a derű fontos dolog. Írja, hogy jó. Sokat eszik. Különben nem mindenik társa tudta, mi az, hogy optimista. Mindegy, nem írja meg. Vizsgálat alá veszik, fölbontják a levelet. Egy reggel rájött azután, és nem volt nehéz belátnia, ha bízik, ha remél, ha ő azt gondolja, megmenekülhet, akkor biztosan meghal. Nem így kell eljárni ebben a marhaságban, nem így kell túlélni, rá kell jönni, hogy, és ez is a háború dolga. Hogy nem így. Nincsen bizalom, annyi sem, mint amekkora a hangya fasza. Már meg is halt talán. Ellenséges dolgok nőnek fölé, szerte, mindenütt. Az ő életét akarják, el is vették. Nem optimistának kell lennie, annál több kell.

Soha ilyen kellemetlen feladat rá nem hárult, egyértelműen maga, az ő élete volt a tét, és semmi apróságért nem felelhetett. Látta eddig az élet rendjét, a törvényt, a létezést eligazgató szabályzatot, tisztában volt azzal, mit szabad és mit nem. Elég jól tudta például, mi a munka. Hogyan illik, hogy kell dolgozni. Miért van a verejték. Tisztában volt továbbá a maga a vágyaival és a képességeivel, a teste határaival. A törvényeket betartotta. Imádkozott akkor is, ha nem látták.

Egyedül a szerelemben érezte magát, ha nem is hibásnak, de különösen bizonytalannak, vagy inkább rémületesen esetlennek, de ezzel most nem törődött. Ernát nem keverte bele a fölfordult és ellenséges események és tényszerűségek mind növekvő, egyre tágasabb káoszába. Tehát ez most egészen más helyzet volt, mint hogy be akarták csapni, és hogy meg akarták verni, ki akarták használni. Először tapasztalta meg az életében, hogy minden máshogyan, másképpen van, és nincsen akkora fogódzó sem, mint egy rózsatüske. Cérnaszál. Nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy tudta, ismerte, kitapasztalta őket.

Ez a másképpen főleg ő volt, az ő személyisége, mert másképpen félt, másképpen falt kenyérbe, húsba, még az ürítést is másképpen végezte. Nem volt rituáléja, mindig akkor csinálta, amikor lehetett, akkor evett, amikor lehetett, akkor ivott, amikor lehetett, és mindig többet, ami éppen kellett volna, csak mert nem tudja az ember, mi lesz.

Mert a több, mert a mérték elvesztése itt túlélést is jelentett, és csak látszólag tette azt, amit éppen kellett, amit parancsoltak neki, inkább azt csinálta, amit ő, személyesen Lackó József jónak látott, tehát például a rohamnál, csak mert némi vonatozás és gyaloglás, hegymászás és ereszkedés után egyenesen a front elképzelhetetlen poklába került, mindig úgy futott, hogy legyenek előtte, lehetőleg többen, takarják őt, kinézett egy hasonlóképpen billegő emberi testet, ismerte is talán, falubelije volt, a szomszéd vacokban, a szomszéd üregben aludt, vagy nem ismerte, mindegy is volt, csak legyen előtte, és aztán ő a legkisebb erőkifejtéssel, és nem egészen szorosan mögötte szedte a lábait, lihegett utána, és ha azt eltalálták, mire megbillent, majd zuhant és kihullt előle, nyomban keresett másik delikvenst, és nem is üvöltött, ahogyan a többiek, a száját tátogatta hang nélkül, nyugodt maradt, kívülálló, lássam magam, lássam magam, Lackó vagyok, Lackó vagyok, csak mert tudta, hogy bár jóleshet az értelmetlen, hangszálszakító ordítás, az mégis leginkább fáraszt, az üvöltés kiszaggatja a testből az erőt, kiperzsel a föltüzelt lélek a szájból, az erő meg kell ahhoz, hogy túlélje.

Lackó József vagyok. Nektek meg a kurva anyátokat. Eltolta a poharat, a félig teli pálinkásüveget. Nem. Roham előtt nem ivott pálinkát, félni akart. Tudta, hogy félni kell. Az az igazság, hogy többször maga alá ürített. Annyira félt. Elfolyt a húgya, hányt. Néma volt. Tátva volt a szája, ha rohantak. Nagyokat lélegzett, legyen tele a tüdeje, és ne legyen mindegy. Mert akkor halsz meg. Ha elengeded a dolgokat, és a dolgok is elengednek téged. Lackó vagyok, mondta, és maga alá ürített, hogy megmaradjon.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!